Én, a páciens

Hogy is néz ki egy NPD-ben élő ember percepciója a környezetéről? Egyszerűen fogalmazva a világ az ő színpada, ő a rendező, a forgatókönyv író, a producer, a dramaturg, a vágó(!), a fővilágosító, a szerep kiosztó és a főszereplő egyben. Körülötte nem látja, hogy lennének személyiségek vagy érzések, ő az egyetlen. Mindenki más szereplő az ő világának kialakításához eszköz, kellék, díszlet. A “jó ” szereplők azért jók, mert ő azzá tette őket, a “rosszak” viszont nem, ők azért rosszak mert ellene vannak, és az ellen, hogy az előadás tökéletesen sikerüljön, ők a szemében (enyhén paranoiásan) a pusztítók. Teljesen mindegy számára, mibe kerül az előadás, de ha nem sikerül, akkor arról csak a “rosszak” tehetnek, nem ő.

Ha kisebb közösségben van, lehet az család, vagy csoport (politikaitól a vallási közösségen, a munkahelyen, a klubon a személyiségfejlesztő csoporton keresztül bármilyen közösség), a nárcisztikus a vezetővé válik, a család/csoport pedig olyan, mintha búra fedné. A búra alatt ő szabja meg a szabályokat (és azt is kire vonatkoznak), határait, csak az létezik, ami ebbe a búra alatti világban ő elképzel. Mindig hangsúlyozott, hogy “milyen jó neked, privilégium, hogy ide tartozhatsz!”, hálásnak kell lenni. Sokszor a nárcisztikus önfeláldozónak (mártírnak) állítja be önmagát, aki csak a családért/csoportért tesz mindent. Ami a búra alatt történik, az legtöbbször titok, nem beszélünk róla, amit gondolunk azt nem szabad megosztanunk egymással, sem másokkal. Mindig lojálisnak kell lenni, a vezető hibáit emberinek kell értelmezni, de egyszerre hinni a tévedhetetlenségébe, hogy ő tud mindent, az igazságot. Ha ellenállsz, ha mást gondolsz, ha elhagyod akkor vagy kézzel fogható, vagy lelki büntetés jön, bosszú, vagy száműzés. A szorongás, a fenyegetettség érzése állandóvá válhat. Nagyon hasonlít mindez egy szektához. Mindezeket ő maga nem látja, azt gondolja így a természetes, hogy neki ehhez joga van, sőt kötelessége.

Ebben a zárt körben megjelenő „filmben”, már sokkal pontosabban kirajzolódnak a szerepek, és sokkal sarkítottabbakká is válnak. Az imént említett szerepek közül ugyanúgy megtart mindent önmagának az NPD, ő a sztár, de a család/csoport szereplőire a projekció, kivetítés folyamán őnmagát kivetíti, így az ő belső, de hasított világának lenyomataivá válnak. Ennek nagyon fontos eleme, hogy a NPD-ben csak jó és rossz szereplők léteznek, és ez teljesen független a szereplők valódi karakterétől, valódi személyiségétől, értékeitől. Hogy milyen érzéseket vált ki a “szereplőkből” a szerep, az nem is létező része ennek a színpadnak. Ha pl. egy gyerek van, akkor mind a jó, mind a rossz belső én rá vetül, épp az NPD hangulatának megfelelően. Ha két gyerek van akkor legtöbbször az egyik gyerek a “golden child” lesz (mindig jó) a másik pedig a “black ship” (mindig rossz). Ha még több gyerek, akkor minden gyereknek meg van a szerepe. Nem csak ő lesz az aki a gyerekekre így néz, mivel ő tud mindent, így a család, sőt a bővebb család minden tagja előbb utóbb ugyanúgy látja a gyereket, mint ő, a család narratíváját mindig ő mondja el. Így könnyen válnak mások is bántalmazóvá a családban.

Hétköznapi helyzetekben is megesik, gondoljunk csak arra, amikor bennünk valaki egészen mást lát, mint amilyenek vagyunk, mekkora belső zavart él át az ember, rögtön elindul az önvédelem, ha ez egy indokolatlanul negatív elképzelés rólunk (az identitásunk védelme elindul), de ez csak egy pár percig tart, tudunk arra a következtetésre jutni, hogy ne vegyünk róla tudomást, mert nem igaz. Természetesen egy egészséges felnőtt emberben is komolyabb zavart okoz ha hosszabb ideig él ilyen kapcsolatban, de ha egy gyerekkel történik, önmaga és a világ megismerésének folyamán és folyamatosan, akkor a kár és a felépülés is más hangsúlyokat kap. A személyiség, a kötődés, az érzelmi biztonság kialakulása közben mindenről hamis információt kap, amit korrigálni sem tud egy már kialakult énkép alapján, de legfőképpen az érzésekkel sem tud mit kezdeni, amit ez kelt benne.

Látni kell, hogy megértsük, az NPD-ben, azt a rugalmatlanságot, ami megakadályozza azt, hogy a megismerés és a valóság alapján változtatni tudjon a már meglévő szerep kiosztásán. Minden megváltoztathatatlan, és ez adja talán a gyerekben is a reménytelenséget, hogy valaha meglátják valódi énjét, kiléphet a szerep kiosztásból.

A NPD személlyel is lehet együtt érezni és persze kiemelni, hogy belső énje mennyire szenved saját hasításától, hogy képtelen szembenézni saját belső negatív énjével, szorong tőle, sőt azzal is, hogy ő mit élt meg, amikor gyerek volt. De ez az írás nem róla, nem az ő szenvedésének megértéséről szól.

Echo, a páciens:

Hogy egy másik példával is szemléltessem, elővettem Nárcisz és Echo mitológiai történetét, sokan ismerik, sokan csak megmosolyogják, szegény Nárcisz, milyen szerencsétlen, hogy önmagába szeret bele. A történet egy „mellékszereplője” ugyanakkor észrevétlen marad, és én most épp őrá hívnám fel a figyelmet, mert ő az én főszereplőm, akiről írni szeretnék, ő Echo.

Nárcisszal való találkozása előtt Echo hegyi ninfa, aki eredetileg nő, és akit azért, mert szeret egy kicsit sokat beszélni (gyerekes, éretlen, vagy csak túl aktív, figyelmre vágyik..?), a szülei civakodásaiban segít apjának, Zeusznak csalfaságát elrejti Héra elől, így Héra megbünteti (a görög mitológia két, talán legnárcisztikusabb szereplője pont Echo szülei). Büntetése, hogy csak mások utolsó két szavát ismételheti meg, saját gondolata, rossz döntése, egyénisége, identitása nem lehet, csak másokat tükrözhet. Apja figyelmét nem nyeri el, anyja megbünteti. Csak akkor létezik, ha valakinek a visszhangja. Pont ő az, aki beleszeret Nárciszba.

Nárcisz születésekor jóslatot kap, hogy addig élhet, míg meg nem ismeri önmagát. Nárcisz szép ifjú, akit a ninfák körül zsongnak, de mindegyiket visszautasítja, önmagával van elfoglalva. A két szereplő egy erdőben találkozik. Echo követi Nárciszt, mert beleszeret, de Nárcisz észreveszi, és amikor megkérdezi ki követi, egy női hang megismétli kérdését. Amint Echo szemérmesen, félénken megmutatja önmagát, Nárcisz eltolja magától. Echo ismét elrejtőzködik az erdőben, és úgy dönt, hogy egyedül fog élni ezentúl, teste elszárad és csak sziklákká vált csontjai és hangja marad hátra. A sziklák között hallható Echo, visszhang elnevezése innen ered.

Végül Nemezis, a bosszú istennője, mikor megtudja mit tett Nárcisz Echoval, átkot mond. Így amikor Nárcisz egy erdei tiszta vizű forrásnál megáll, és annak vizében egyre inkább bámulja saját képmását, beleszeret tükörképébe. A víz legkisebb változásaitól is pánikba esik, mert a tükörképéről azt hiszi, hogy el akarja hagyni őt. Mikor végül kimondja a búcsúszót, egy visszhang megismétli azt. Elterül a fűben, mivel nem tudja irányítani érzéseit. Sárga virág lesz belőle, a nárcisz.

Mi lenne, ha nem csak Nárcisz történetével foglalkoznánk? Ha nem hagynánk, hogy figyelmünket csak a nárcisztikus kötné le? Ha fontossá válna a büntetett és az önmagát is száműző, “láthatatlan” Echo. Ő az, akit senki sem fogad el, a személyiségét, a szeretetét, a szerelmét. Még a tükrözését is elutasítja több nárcisztikus szereplő is, így végül feladja önmagát, kárpótlást nem kap, eltűnik, elpusztul, meg sem tudjuk ismerni. Nekem Echo a fontos! Milyen ő? Ott rejlik benne minden potenciál, amivel született, és ami nem tudott kibontakozni. Echo története sokban leírja az NPD-től kapott sérülés tüneteit, az identitászavart, az alacsony önértékelést, a másoktól való függést, a félelmet a büntetéstől, bosszútól, a kirekesztettség érzését, a nárcisztikus személyhez való vonzódást, az izolációt, sőt az önpusztítást is… etc.

Én, a páciens:

Kisgyerekkoromban aktív, cserfes, a világnak örülni tudó gyerek voltam. A szó hagyományos értelmében „neveletlen” voltam, de én most már inkább azt gondolom, rendkívül nyitott voltam a világ felfedezésére, érdeklődő, kíváncsi gyerek voltam, de küzdöttem azzal, hogy a kimondott határokat szűknek éreztem és erre a viselkedésre már nagyon hamar kimondta apám, hogy ettől én rossz vagyok. Nincs diagnózisom rá, de valószínűsítem, hogy az átlagnál aktívabb voltam, és a figyelmem is nehezen tartottam később az iskolában is. Szükségem volt az anyai szeretetre és közelségre, talán jobban, mint épp a koromnak megfelelő lett volna, vagy amit apám elvárt volna. Szerintem átlagosan vágytam a figyelemre.

A szerepkiosztásban apukám volt a családfő, minden elintézője, a mindent és csak a „család”-ért áldozó mártír, a mindenhez értő zseniális ész, „mindenki emlékezete”, nagy tudású… tényleg, nem tudom felsoronli sem a leg-eket. Anyukám volt a labilis érzelmekkel élő gyönyörű nő, aki kegyetlen a férjével, de ugyanakkor túlságosan „érzékeny”, ezért művészi hajlamai is vannak, ami csodálatra is méltó… egy kicsit butácska, ha nagyobb is a műveltsége, mint a férjéé. Nővérem szerepe csecsemő korától anyukám hasonmása volt. Mindenben rá hasonlít apukám szerint. Az én szerepem? Csecsemő kortól a zűrös, a problémát okozó, a megosztó, az okos, de lusta, az elkallódó (ha nem tartjuk kemény szabályokhoz), a rosszalkodó, mindenképpen mindazt a rosszat megtestesítő, aki apukám volt „rossz-gyerekként”, és inkább kisfiú volt, nem kislány. Fájdalmas érzés volt, hogy mindig én voltam a rossz, hogy semmi értékeset nem lát bennem az apám, akármit is csinálok. Ha kifejeztem a fájdalmam, szomorúságom, vagy akármilyen érzelmem, kinevette, kigúnyolta, azt mondta csak színészkedek és csak azért csinálom, hogy anyukámat manipuláljam ellene. Ha anyukám kiállt értem, akkor ő lett a rossz anya, aki nem tudja a rossz gyerekét megnevelni. Fájdalmasan tehetetlen helyzet volt. Később a fájdalom dühöt váltott ki, ami váltakozott az elkeseredéssel, hogy minden reménytelen. Mi mást tehet egy gyerek ilyen helyzetben?

A családban vagy ha a család megjelent valahol, minden körülmény között két ember volt a központban, az egyik az apám volt, másik a nővérem. Mindketten mindenkinél értékesebbnek mutatkoztak, nővérem pedig mindig a „jó”, a „példaértékű” volt. Mondhatnám, hogy ügyesebbek voltak nálam vagy anyukámnál, hogy kivívják a figyelmet, de sajnos jellemző volt, hogy apukám belefojtotta a szót a másik emberbe, vagy úgy szállt bele beszélgetésbe, hogy provokált, és akkor is előtérbe helyezte magát, amikor épp másnak volt kiosztva a „főszerep”. Pl.: Ha anyukámat kérdeztem, hogy születtem, azt ő biztos, hogy jobban tudta, annak ellenére, hogy ott sem volt, vagy amikor anyukámnak kellett elmesélnie valamit vagy pont például az élete történetét, azt is jobban tudta nála. Nem csak jobban tudta, hanem ő tudta mindenről, hogy valójában, hogy van, akár kijavította, amire szerinte rosszul emlékszünk. Volt két rokonom is, akik nem is hívták meg apukám, ha velem vagy anyukámmal akartak beszélgetni (már egyikük sem él). Ma már a pszichológiához  is mind apukám, mind nővérem jobban értenek, mint én, amikor tudattalanul, olyan szakmát választottam, amiben egyikőjüknek sem volt semmi érdeklődése, csak az én „területem” lehetett volna.

Húszas éveimben már csak szabadságra vágytam, mindattól az ítélettől, predesztinációtól, “rosszaságtól”, értéktelenségtől, ami mélyen beivódott a bőröm alá gyerekkoromban, de csak addig tudtam eljutni sokáig, hogy “El, el, el!”, minél messzebb, hogy önmagam lehessek. Így életem lényegévé ez vált,  hogy kevesebbet szorongjak a két “istenség” árnyékától, és kivívjam, hogy önmagam lehessek és azt képes legyek fenntartani. Míg azt gondolom sokaknak ez egy egyszerű belső tudás már kisgyerekként, úgy nekem ez csak szakaszokban sikerült, ahogy belépett valaki az életembe, aki rájött, milyen jól tudom őt tükrözni, félretettem önmagam kifejeződését. Vágytam rá, hogy rám is figyeljenek, sokszor ezt már meg is tudtam kapni, de rögtön ahogy a „másik” igényt tartott a figyelemre, automatikusan lemondtam róla.

Gyerekként is egyre inkább megfigyelő lettem, mert nem értettem, mi mit jelent, ki miért kap büntetést, dicséretet, ki értékes és ki nem (! megjegyzem, mindenki az!). Mai napig jellemző rám az elnémulás, párkapcsolatban többször visszakereshető, mikor kezdtem el „elnémulni”, Echo-vá válni, és csak jóval később menekülni.

(Következő bejegyzésben felsorolás szerűen sorra veszem a NPD működését, pszichológiai mechanizmusait és hatásait másokra)