Én, a páciens

 

Felhívnám mindenki figyelmét arra, mielőtt elkezdeném kibontani a tüneteket, hogy önmagunk diagnosztizálása, vagy a környezetünkben élők, szülők, élettársak vagy exek, főnökök, munkatársak diagnózisa több a szempontból sem szerencsés. Egyik szempont, hogy ma Magyarországon, az, aki a diagnózist tudása alapján meg tudja hozni, minimum 9 évet tanul egyetemen, mint pszichológus majd klinikai szakpszichológus, ugyanis minimum ennyi tudást kell hozzá elsajátítani, hogy megtanulja azt a dinamikát, ami a lelki folyamatok mögött áll. Pszichiáter is minimum ennyit tanul hozzá. Sokszor tesztek tömege kell a diagnózis meghozatalához, és több órányi személyes beszélgetés. A másik szempont a “külső szem”. Nem tudunk diagnosztizálni, ha érzelmileg elfogultak vagyunk, és ki ne lenne az önmagával, vagy olyan személlyel, aki érinti az életét, főleg, ha az érzelmi életét érinti. Tehát nem mindenki NPD, aki megbánt minket, vagy aki valamennyire felnagyítja önmagát, ennél sokkal több kell hozzá! A harmadik szempont, a személyesség, hogy személyesen kell találkoznia a diagnosztizálónak azzal a személlyel, akiről a diagnózisa megszületik. Amikor valaki terápiába jár hozzánk és látjuk, halljuk a távolban lévő személy leírását, sejthetjük, hogy NPD áll a háttérbe, mégsem mondhatjuk, mert csak a kliens szemszögéből, az ő szemüvegén keresztül látjuk, így nem hozhatunk diagnózist. Negyedik szempontnak megemlíteném még, hogy amikor érzelmi kapcsolaton belül például a párunkat analizáljuk, az érzelmi távolságot igényel, így menthetetlenül távol kerülünk attól a személytől, akit vizsgálunk, így az érzelmi távolság nő, és ez nem segíti például egy kapcsolati krízis megoldását, csak pont az ellenkezőjét érjük el, eltávolítja a másik felet. Egyszóval a diagnózist hagyják szakemberre, én inkább arra tenném a hangsúlyt, hogy vegyék észre saját tüneteiket és forduljanak szakemberhez, ne azért, hogy egy másik személy táv-diagnózisát kapják meg, hanem hogy a saját életüket tegyék könnyebbé.

Napjainkban egyre nagyobb „divat” mindenkit Nárcisztikusnak hívni. Mi lehet az oka ennek? Én azt gondolom, jelenleg egy olyan világban élünk, amiben nagyon erős hangsúlyt kapnak olyan szlogenek, amik a nárcisztikus viselkedésre ad megerősítő szuggesztiót, ez lett a preferált viselkedés. Persze ettől még nem lesz senki nárcisztikus. Előtérben van az identitás, az egyediesség és a tökéletesség, mint legfontosabb elérendő cél. Emellett megjelenik a vágyak teljes kiélésére való buzdítás, amiben megjelenik az is, hogy ha valami akadály felmerül, akkor azt le kell küzdeni a pillanatnyi „célok/vágyak” elérésének érdekében. Korlátlan sikereket ígér az összes szociális platform, és feljogosít mindenkit arra, hogy megfelelő tudás, teljesítmény nélkül kinyilvánítsa „véleményét”, az agresszivitás, megvetés hétköznapi, az empátiás viselkedés csak kiscicákkal, kiskutyákkal jelenik meg. Mindannyian ebben a szociális környezetben élünk, akár használjuk a szociális médiát akár nem. Jelentős még, hogy egyre növekvő bizonytalanságunk arra ösztönös minket, hogy fekete-fehéren lássunk, hogy találjunk valamilyen „igazságot”, ami támpontot adhat a jelenlegi káoszban. Egymás legyőzésének egyik eszköze lett a pszichologizálás, egymást pszichológiai determinológiákkal való minősítése, ha nem tetszik valaki viselkedése, akkor biztos nárcisztikus, vagy szociopata, pszichopata. Ennél sokkal több, amikor valakinek a NPD diagnózist adunk.

Diagnosztikai kritériumok: Ma már akárki kikeresheti az interneten a Diagnosztikai kézikönyv, a DSM-5 (Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyv, 5. kiadás) kritériumait: fiatal felnőttkortól kezdve számos különféle helyzetben megnyilvánuló grandiozitás (fantáziált vagy viselkedéses), csodálat iránti igény és empátiahiány mindent átható mintázata, amit az alábbi kritériumok közül legalább 5 jelez.

1. Nagyzoló elképzelés a saját fontosságával kapcsolatban (túlértékeli saját teljesítményét, eredményeit és tehetségét; megfelelő teljesítmény nélkül elvárja, hogy felsőbbrendűnek és kiválóbbnak ismerjék el).

2. Fantáziálás a korlátlan sikerről, hatalomról, szépségről, éleselméjűségről vagy szépségről, ideális szerelemről.

3. Különlegesnek és kivételesnek, egyedinek tartja magát, akit csak más különleges vagy fontos, magas státuszú emberek érthetnek meg és csak ilyen emberekkel kerülhet kapcsolatba.

4. Túlzott csodálatot vár el.

5. Feljogosultság vagy feljogosítottság érzése (különleges bánásmóddal vagy az elvárásaihoz való automatikus alkalmazkodással kapcsolatos irreális és indokolatlan elvárás).

6. Interperszonálisan másokat kihasznál, kizsákmányol, saját céljai eléréséhez használ.

7. Empátiahiány: nem szívesen ismeri fel vagy azonosul mások érzéseivel és szükségleteivel.

8. Gyakran irigy másokra, vagy azt gondolja, hogy mások irigyek rá.

9. Megvet másokat, arrogáns, dölyfös, fennhéjázó magatartás vagy attitűdök jellemzik. /DSM-5 diagnosztikai klasszifikációs rendszer ISBN:9786155443336, Oriold és Társai Kft., 2016 /

A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő ember mértéktelenül énközpontú, önszerető, a másik ember érzéseit, gondolatait nem veszi figyelembe. Magát olyan embernek tartja, akinek különleges jogai vannak. Kapcsolatai felszínesek, társaira azért van szüksége, hogy kiszolgálják, felnézzenek rá és elismerjék. Rövid ideig megnyerően is viselkedhet annak érdekében, hogy mások elismerését érezze.  A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő ember hosszútávú kapcsolatot nehezen létesít, de nem is vágyik komoly, bensőséges kapcsolatra. Viselkedése gyakran irigységre utal, követelőző lehet, mindent a magáénak szeretne tudni. A nárcisztikus ember kudarc esetén visszahúzódik, de ezt is gyakran a saját nagysága jeleként mutatja ki. Saját jelentőségét, a világban való szerepét irreálisan többnek éli meg, sikeresnek, tökéletesnek, hatalmasnak érzi magát, és gondolatai nagyon gyakran e körül járnak. Az ilyen ember az enyhe kritika következményeként is indulatot, feszültséget, dühöt él át, ezért az ilyen helyzeteket próbálja kerülni. Kedvességet, melegséget vár, ugyanakkor viszonozni nem tudja, tehát stabil kapcsolatot sem tud kialakítani. (https://semmelweis.hu/klinikai-pszichologia/betegellatas-es-szakmai-profilok/betegtajekoztatok/szakambulanciank-profiljaba-nem-tartozo-zavarok/szemelyisegzavarok/)

Hasítás

Ezek a jellemzők könnyen megfigyelhetők, de nem sokat árulnak el arról az összetett pszichés állapotról, ami a viselkedés valódi mozgatója. Milyen mentális jellemzők állnak ezek mögött a „könnyen” megfigyelhető jellemzők mögött amit a legtöbb leírásban olvashatunk? Ugyanis ez a legfontosabb. Az egyik legfontosabb jellemző a pszichológiában „hasítás”-nak nevezett elhárítási vagy énvédő mechanizmus, ami mondhatni globálisan a világról kialakított látásmódját is jellemzi a NPD-nek és azt is szolgálja, hogy elkerülje a helyzetek bonyolultságából származó feszültséget. A hasítás nagyon leegyszerűsítve olyan mintha valaki csak jót és csak rosszat látna, csak jó és csak rossz létezik. A NPD-ben ez az elhárítás nem csak egyszerűen a feszült helyzetekben jelenik meg mint megoldás, hanem általánosan minden osztályzódik idillikus tökéletesnek vagy reménytelenül és véglegesen alantasnak. Képzeljük el, ha minden embert, akivel csak találkozunk vagy ördögnek vagy angyalnak látnánk, és úgy is viszonyulnánk hozzá mindenben. Az is előfordul, hogy ugyanazt a személyt két különböző helyzetben hol angyalnak, hol ördögnek látnánk (függetlenül attól, hogy elvileg valamit tudnunk kéne arról a személyről). Legtöbbször a helyzettől, hangulattól, saját sikerektől, sikertelenségtől függ, és mindig a NPD személyiségének szélsőségesen rossznak vagy jónak érzett része vetül ki a másikra. Talán mindenki ismeri azt a helyzetet amikor egy csecsemőre azt mondják tisztára az anyja, apja, nagynénje… stb. és már a legkisebb mozdulatában is belelátják az anyját, apját, nagynénjét. Kicsit hasonlít erre a helyzetre, de szerencsés esetbe ahogy nő a gyerek a környezete felfedezi saját személyiségét és az alapján kezd hozzá viszonyulni, és nem a feltételezett hasonmása szerint.

Én a páciens

Amikor megszülettem, apám rögtön azonosította, hogy rá hasonlítok, korábban pedig anyukámmal azonosította nővérem. Még az is lehet, hogy tényleg arcformára hasonlítottunk, vagy temperamentumra, de a lényeg nem ez volt. Nővérem egészen kiskortól az érzékeny, művészi, kreatív, kiszámíthatatlan, érzelmileg labilis, finom, szexis, nőies, szorgalmas, de butuska jelzőket kapta, míg én az általánosan rossz voltam, szabályokat áthágó, önveszélyes, hazug, de legfőképpen érzelmileg hazug, igazából racionális, és érzéketlen, manipuláló, és ezen keresztül csimpaszkodó, a szüleit egymás ellen kijátszó, öntörvényű, hisztis, csúnya és inkább kisfiú, mint lány voltam, maximálisan racionális, érzéketlen, matematikai érzékem pedig kiválló volt…-  legtöbbet szóban kimondta nekem – pontosan azokat a jellemzőket adta nekem, ami a leírása egy NPD személynek. Kisgyerekként!!! A saját belső megélésem önmagammal kapcsolatban nem ezek voltak.

Ehhez a leíráshoz le kéne írnom milyen volt anyukám apukám szemébe, de csak ismételni tudnám, amit a nővéremről leírtam, legalábbis amilyennek a csak „ jó” oldalát látta akkoriban. Milyen apukám? Ez már egy kicsit árnyaltabb, mert rám nem csak a saját negatív énképét vetítette ki, de szakmailag is azt látta bennem, hogy ugyanazon a területen vannak képességeim, amin neki, okos vagyok, de meg volt győződve róla, hogy elvesztegetem majd a képességem, ha ő nem kontrollálja, tart kordában. Képességeim közül csak ezt az egyet látta. Kisgyerekként tulajdonképpen azokat a személyiségjegyeket tulajdonította nekem, amikkel egy felnőtt NPD személy viselkedését tudjuk leírni manipulál, szabályokat áthág, csimpaszkodik, hazudik az érzéseiről, egymás ellen kijátszik embereket, senkire nincs figyelemmel és akár gaslighting-ol, hazudik, amik rá voltak jellemzőek. Hideg érzéketlen volt mindennel kapcsolatban, és ezt gondolta rólam is, hogy én „objektív”, érzelemmentes gondolkodó vagyok, mint ő, tehát amit csinálok, például ha sírok, akkor azt én megfontolásból csinálom egészen kis koromban is már. Ugyanakkor nagyon árulkodó, hogy kedvenc mesém a Didergő király című mese volt (ezt pszichológusként én is jelentősnek tartom, mert azt gondoljuk, a gyerek azt a mesét szereti legjobban azt ismételteti, amiben legkönnyebben tud azonosulni valamelyik főhössel). Ma is előttem van a könyvben lévő oldalnyi rajz is, ahol a király óriási, az őt megvigasztaló kislány pedig aprócska szerény kislány. Azt hiszem, nem kell mondjam, inkább ezt érzem a hiteles énnek, ahogy belül éreztem magam.

(A mese itt olvasható: https://pavogy.web.elte.hu/Vegyes/Konyvtar/Mora/Csicseri/62.html)