Én, a páciens

 

Milyen hatásai vannak még a hasításnak a személyiségre, ha hosszan és abban a korban éri a gyereket, amikor a személyisége alakul? Mi maradhat ebből fenn, akár egész életre, ha időben nem kezd foglalkozni nagyon mélyen (segítséggel) vele valaki? Sokszor hallható szlogenek, hogy „Ne hibáztasd a szülőket már 35 fölött!” vagy hogy „Változtass magadon!”, „Szeresd magad!”. Hogy is lehetne bármelyiket megtenni, ha alapjaiban a „normális”, amiben felnőtt valaki ennyire torzít mindent? Hogy tudná a már felnőtté vált személy, hogy ami körül vette, milyen módon volt abnormális anélkül, hogy ebben egy hozzáértő segítene megérteni? Mindenki azt tartja normálisnak, ami gyerekkorában körbe vette, azon keresztül a tapasztalásokon keresztül értékeljük a körülöttünk lévő világot, amit a szüleinktől megtanultunk. Persze ezek között van olyan amin könnyebben „átlátunk” és ki tudunk alakítani saját gondolkodást, de ebben az esetben olyan belső úgynevezett „core-belives”-ekról, legbelső mag-hiedelmekről van szó, amiknek tudatos megismerése és átalakítása sokkal bonyolultabb, legtöbbször csak terápiás környezetben derül ki.

Az NPD alapvetően önmagával kapcsolatban hasít, ebből következik a tünetlistában is szerepelő grandiozitás. Belső világában dúl az elviselhetetlen harc, önmaga szélsőségesen rossz és ideálisan jó énképe között, ennek felodására használja, hogy önmagát ideálisan jónak, kiemelkedőnek mutatja. Ehhez kapcsolódik a csodálat elvárása, és a feljogosítottság („én annyira jó és különleges vagyok, hogy minden az “átlagra” vonatkozó szabály alól mentességem van, megérdemlek minden olyan bánásmódot, amiben megjelenik, mennyire kivételes vagyok”). Milyen szerepek jutnak a gyerekeknek egy NPD szülő mellett? A nárcisztikus szülő nem vesz tudomást mások, így a gyerekei szükségleteiről, sem érzelmi, sem egyéb szükségletéről, igaz vannak szükségletek amiket kielégít, de azok csak önmagából, saját igényeiből indul ki. Saját önbecsülésük „kellékeiként” használják a gyerekeiket, így kiegészítő szerepet kapnak az ő identitásában, csak úgy mint a karom kiegészít engem, a gyerek is csak kiegészíti őt. A projektív azonosítások, amin keresztül a gyerekeit látja rugalmatlanok, semmire nem változnak. Az NPD szülő úgy tanítja a gyerekét, hogy arra kap pozitív visszajelzést, ha úgy viselkedik, ami illeszkedik az ő szükségleteihez, ennek része az is amilyennek látni akarja a gyereket. Jutalmaz,büntet, akár meg is bosszulja, ami nem illeszkedik a projekciójához. Attól függően hány gyereke van, különböző szerepek jelennek meg. Ha egy gyereke van, akkor legtöbbször felváltva a rossz/jó énjét vetíti ki rá, aszerint ismeri el vagy ítéli el, amilyen épp az ő belső világa. Ez teljes káoszt teremt a gyerekben, semmihez nem tudja önmagát viszonyítani, hiszen nem a saját viselkedésére, személyiségére kap visszajelzést, „tükröt”. Teljesen kiismerhetetlené válik a gyereknek, hogy „milyen is vagyok?”. Ha valaki nem érintett ebben, és nem ismeri az érzést, annak azt tudnám javasolni gondoljon bele, milyen sok, sok éven keresztül belenézni egy tükörbe, ami mindig más és más képet mutat róla, úgy, hogy közben meg van győződve arról, hogy ez a tükör hitelesen mutatja az arcát. A legtöbb gyerek inkább azt próbálja megtanulni, hogy kiismerje a szülőt, mikor jobb hozzá fordulni, mikor nem, de állandó bizonytalansággal, vagy akár félelemmel, hogy mi lesz a reakció.

Ha több gyerek van, akkor változatosabb, sokszor az egyik gyerek a “golden child” (arany gyermek), egy másik a “black ship” vagy „scapegoat” (fekete bárány) de ha még több, akkor bővülhet a választék: a „lost child” (elveszett gyermek), a „mascots” (bohóc) a „hero” (hős), mindegyiknek eléggi egyedi szerepe van. Fontos, hogy a NPD szülő, nem akarja, hogy a gyereki, vagy egyáltalán a család akármelyik tagja egymáshoz közel kerüljenek, ezért mindent megtesz, hogy szeparálja őket. Egyértelmű, ha közel kerülnének, akkor egymásért ki tudnának állni, vagy segíteni tudnák egymást, megismerhetnék saját szubjektív szempontjukból a másikat. Ha kell versenyezteti őket, ha kell szó szerint kitúrja őket egymás mellől. A nárcsztikus párkapcsolatra gyakran jellemző, hogy a párját megfosztja a NPD attól, hogy például kompetensnek érezze magát a gyerek nevelésben, így hogy tudna kapcsolódni egymáshoz az egészséges szülő és a gyerek? De hogy tudna kiállni a „arany gyermek” a „feketebárány” mellett, ha attól fél, hogy különben ő kerülhet a helyére. Látja, milyen a NPD bosszúja, változásai, persze nincs tudatában, de érzékeli, és elkerülni szeretné. Az egész családdimanika loyalitás kérdések körül forog, egymással való kapcsolódás hiányában.

A hasításnak így következménye az identitás részleges hiánya vagy nagyon zavaros léte. Hétköznapi nyelven ezt úgy nevezhetnénk, hogy fogalma sincs az illetőnek, hogy ő kicsoda. Jellemző a folyamatos belső identitással kapcsolatos kognitív disszonancia (két egymásnak ellentétes kognitív tartalom van jelen önmagával kapcsolatban, ami állandó vizsgálgatást, bizonytalanságot, érzelmi feszültséget kelt), amit talán úgy tudunk magukban felfedezni, hogy saját identitással kapcsolatban folyamatos viták zajlanak belül, aminek a feloldására törekszik az illető ugyan, de folyamatos sikerteleséggel, hamisnak érzett selfek létrehozásával. Másik következménye, ami az identitás ismeretén is alapul az önértékelés. Fontos hasítási következmény, hogy nem csak a NPD hasít idővel, hanem mintha megfertőződné környezetét, mindenki más is a családban elkezd hasítani, így a környezet realitás érzékelése bizonytalanná válik, deformálódik, saját realitás érzékelésben nem mer bízni senki, a realitást az NPD képviseli. A hasítás maximálisan ellenáll az időnek, változásnak, rugalmatlan, két dimenzó véglete között nincs átmenet, mindezek olyan hatással tudnak hatni az érintetteknek, hogy kialakul a teljes reményvesztettség a jobbá válásra, a változásra, az elfogadásra. Mintha születésemtől kezdve determinált lenne, hogy ki vagyok, hogy mi lehet belőlem, kontrollom nincs semmiben, ami így is van a NPD családon belül, mivel azt éli meg az érintett, hogy akármit csinál, mindig ugyan az van. Senki sem „elég jó”, még az golden-child sem, és ez megváltoztathatatlan.