Én, a páciens

• Identitás egészleges vagy részleges hiánya, zavara: 1.

Hogy történik a mentalizáció és ezen keresztűl az identitás fejlődése egy NPD szülővel. Alapból kérdéses, hogy hogyan mentalizál egy NPD felnőtt ember, ha hasít, ha nincs vagy alig van empátiás készsége, ha mindent csak az hitelesít ahogy ő érez, ha belső személyiségét, félelmeit vetíti ki másokra ahelyett, hogy a másik ember személyiségét valójukban látna, ha önmaga kiterjesztéseként értelmez másokat, legfőképpen tárgyként, nem különálló akarattal, vágyakkal, intenciókkal, és érzésekkel rendelkező embernek, ha képtelen másokra figyelni?

Az identitás jelentése összefoglalható egyetlen egy szóban: azonosság. A pszichológiában azonban kicsit árnyaltabban szoktuk megfogalmazni. Az identitás én-azonosság, önmeghatározás szerepeken, magatartásformákon, értékrendszeren keresztül, mely a „teljes én” megélésével társul, melyben benne foglaljuk, hogy hitelesnek éljük meg magunkat, azonosak vagyunk önmagunkkal. Aki egészséges környezetben nő fel annak talán elképzelhetetlen, milyen az, amikor ezt nem érzi valaki, üresnek érzi magát vagy állandó zavarban van, ha önmaga meghatározása előtérbe kerül Identitásunk a személyiségfejlődés, a szocializáció eredménye, az emberi kölcsönhatások során jön létre. Kialakulása tulajdonképpen alapjaiban a serdülőkor végére, 18-22 éves kor körül befejeződik, de formálódása egy életen át tartó folyamat (Erikson személyiségfejlődés elmélete, 1968). Tulajdonképpen az identitásunkat akkor érezzük valódinak, ha legteljesebben éljük meg az azonosságot önmagunkkal, legyen az szakmai identitásunk, nemi identitásunk, csoport identitásunk…etc. miért is alakulhat ki egy identitászavar egy NPD szülő gyerekekének?

Az Identitásunk kifejlődésében sok pszichológiai folyamat szerepet játszik, alapja a mentalizáció, a figyelem, a megismerés, személyiség hiteles tükrözése, szociális környezet, empátia, érzelmek hitelesítése, bizalom, kötődés, motiváció, önértékelés… Mindezeket a pszichés mechanizmusokat az NPD szülő enyhén kifejezve is, sérülten prezentálja a gyereknek.

A mentalzáció egy rendkívül fontos pszichés fogalom, tudatelméletként is említi a szakirodalom, hiszen a másik és saját magunk tudatáról való belső ismeretet jelenti, A hivatalos tudományos definíciója így hangzik: a mentalizáció „mások viselkedését és a saját viselkedést képzeletben az intencionális mentális állapotokkal összekapcsolva érzékelni és értelmezni, röviden mások elméjét fejben tartani.” (Allen és mtsai, 2011). Tehát azt a képességet értjük alatta, amikor saját vagy mások mentális állapotaira irányítjuk a figyelmünk, ezeket a megfigyeléseket használva értjük meg, magyarázzuk saját magunk és mások viselkedését, annak okait, motivációit, érzéseit, gondolatait, képzeletét, döntéseit majd ezekkel együtt gondolkozunk a másik emberről, vagy magunkról. Ezen keresztül próbáljuk egymást megérteni, és ezen keresztül hitelesítjük is mind önmagunk, mind a másik személy érzéseit, személyiségét, emberi létét, azonosságokat és különbségeket, és talán még az elfogadást is.

Normális esetben vannak automatikusan működő mentalizációs folyamatok, mint például, ha egy arcra nézünk, vagy valakinek a beszéd hangszínét halljuk, vagy testtartását, mozgását látjuk, sok mindent tudattalanul tudunk „lelkiállapotáról” (ez a motoros empátia, amit a tükörneuronok tesznek lehetővé. Automatikus letükrözés, utánzás és szinkronizálás folyik a tükörneuronokkal kapcsolódó agyi területeken (Carr,Jacobini et al., 2003)). A fejlődésünk folyamán tanuljuk a mentalizációt, annak függvényében éppen milyen érettségi fokot ér el agyunk fejlődése. A metalizáció figyelmet, emlékezetet, nézőpontváltást igényel, amire agyunk fejlődése adja meg a lehetőséget, szociális közegünk pedig a “tananyagot” biztosítja. Megtanuljuk mi mit jelent, saját és mások érzéseit, viselkedését összességében értelmezni (saját vagy a másik elméjében lezajló folyamatot, például: szükségleteket, vágyakat, szándékokat, terveket, érzéseket, gondolatokat, hiedelmeket… összességében mentalizálni tanulunk meg). Közös figyelmi helyzetben első lépésekkor az anyának jeleznie kell, hogy nem a saját érzéseit mutatja, hanem azt, hogy tisztában van a baba belső állapotaival, vagyis a csecsemő érzésit tükrözi vissza, mintha azt ő érezné, így ebben a kötődési kapcsolatában megtanulja a saját érzéseit, affektusait a csecsemő. Később (Bowlby alapján) a „gyermek képessé válik úgy tekinteni az anyjára, mint aki a sajátjától független célokkal és érdeklődéssel rendelkezik, és ezeket számításba is tudja venni”. Ehhez mindenképpen szükséges, hogy már sem csecsemő, sem az anya ne egy szimbiotikus egységben élje meg önmagát, hanem elkezdődjön a szeparáció. Harmadik életévünkben képesek vagyunk már kooperatív interakciókra a közös „mintha-játékokban”, fejlett mentalizációs képességet és érzelemmegértést mutatunk. A metalizáció teszi lehetővé az empátiát is, vele szorosan összefügg. Reflektív funkció a mentalizáció (Daniel Dennett 1978, 1987), a gyermek nemcsak a másik személy felszíni viselkedésére reagál, hanem saját magának a másik vélekedéseiről, érzéseiről, vágyairól vagy terveiről alkotott elképzeléseire is. Mindehhez a szülőnek képesnek kell lennie saját magát, valamint kettejük kapcsolatát is folyamatosan mentalizálni, ahogy a folyamatban a gyerek is megtanulja ezt.

Hogy történik a mentalizáció fejlődése egy NPD szülővel? Feltételezhető, hogy nem igazán tudja a gyerek érzelmeit tükrözni, a gyerek önjelzéseit saját állapotáról hamisan tükrözi vissza, vagy érvényteleníti. Mivel hasít, így nem koherens a gyerek viselkedésének és a tükrözésnek általánosságban levonható egysége a gyerek számára, egyszerűen fogalmazva nem a viselkedés, a belső élmények, érzések függvénye, hogy arra milyen visszajelzést ad a szülő, nem a gyereket tükrözi, hanem önmagát. Az NPD szülő az érzelmekkel nagyon hadilábon áll, például a sírás, fájdalom a gyengeség jele lehet nála, vagy azt jelezheti neki, hogy ő nem volt „jó” szülő, valamit nem jól csinált, és ezt képtelen elviselni. Így gyakran előfordulhat, hogy az NPD szülő hitelteleníti, kritizálja, bünteti gyereke érzéseit, vagy gyakran őt hibáztatja, ő – a gyerek identitása – a probléma oka, nem valami egyszerű ok, egy megtanulandó készség (mint például, hogy még nem tudja az érzéseit szabályozni, azért sír erősen), de előfordulhat, hogy gaslighting-ol, azaz például úgy tesz mintha meg sem történt volna, ami miatt a gyerek fájdalmat érez. A problémás viselkedés visszatükrözése is ugyanígy zajlik, nem kap valódi és koherens értékelést a gyerek (itt fontos megemlíteni megint csak, hogy ha több gyerek van, és azokat különbözően kezeli, például a feketebárány és aranygyermek felállás szerint, akkor teljesen inkonzisztens a jó és rossz viselkedésről való visszajelzés mindkét gyereknek).

Ezek után a gyerek mentalizálni annyiban képes önmagával, hogy ő rossz/jó és hogy ez fájdalmas vagy nem, de erre az érzésre sem kap semmilyen hitelesítést, empátiát pedig legkevésbé. A szülőt annyiban tudja mentalizálni, hogy kiismerhetetlen. A szülő oldaláról nem kezdődik el a szeparáció, a gyereket önmaga kiterjesztéseként értelmezi, így mivel nincs “másik”, nem is értelmezi különálló ágensként a gyereket, de később a felnőttet sem. Mivel a gyerek számára önmaga meghosszabbítása, így nem feltételezi, hogy a gyereknek önálló vágyai legyenek, az releváns, amit ő elképzel a gyerekének. Előfordulhat így az is, hogy úgy érzi a gyerek, ö nem is létezik, csak mások, hiszen az ő “mentális léte” nincs jelen, a szülő számára mintha az nem is létezne. Nagyon szép ahogy Narcisszusz történetében Echó léte is csak Narcisszusz tükrözésében nyer értelmet. Később ugyan így van a gyerek gondolataival, véleményével, tehát nem mentalizálja a gyerekét, így a gyerek is nehezen mentalizál, vagy lehet épp túlságosan is lefoglalja, hogy megfejtse mások viselkedését, mentális állapotait (mintha sose tanulná meg, nem bízik benne). Viszont megtanulhat a gyerek egy nagyon kihegyezett figyelmet másokra, talán azért, mert állandó a bizonytalanság az értelmezésben, és állandóvá válhat a belső kognitív disszonancia is. Tehát sokszor két mentalizációs működésre utaló jellemző jelenhet meg. Vagy hasonlóan a szülőhöz az empátia, mentalizáció csökevényes, vagy túl mentalizál a gyerek.

A mentalizáció fontos eleme, a realitás észlelésnek. Minden embernek meg van a maga realitása, de ugyanakkor mindenki saját realitása a világ realitásába illeszkedik úgy, hogy egymást elfogadjuk, és tudjuk egységben kezelni. Van egy indiai példabeszéd a realitásról, amikor a tanító beköti a szemét a tanítványainak és odaviszi őket egy elefánthoz, odaállítva őket az elefánt különböző részeihez, egyiket a farkához, másikat a pocakjához, az ormányához, a füléhez, és megkérdezi tőlük, „Milyen az elefánt?”. Az egyiknek olyan, mint egy pemzli, a másiknak, mint egy óriási test, a harmadiknak locsolócső, összegyűrt papírlap…etc. A mese eddig tart a realitásról, de ha a tanulságot nézzük, akkor eljuthatunk oda, hogy el kell valahol ismernem a másik valóságát (és azok akár érzelmi következményeit is), ahhoz, hogy tudjam egészben értelmezni az „elefántot”. Amennyiben egy nárcisztikus ember a környezetére ráerőszakolja a saját „realitását” (ami nem realitás, hanem hasítás, egy illúzió a világról, ahol csak tökéletes és rossz van), és mindezt a mentalizáción keresztül teszi először a gyerekkel, akkor a realitásérzékben is erős elcsúszások lehetnek, a gyerek nem fog a saját realitás érzésében bízni. Mind a gyerek önmagát nem képes reálisan látni (fejlődni akár ebben), sem a környezetét. A mentalizáció éppen az állandó körkörös visszacsatolásokról, korrekciókról, dinamikáról szól, míg a nárcisztikus „mentalizáció” merev, rugalmatlan, egyirányú.

Mentalizáción keresztül hat a szégyennek is, de a szégyenről, mint a nárcisztikus egyik fő büntető eszköze, majd egy külön fejezetben írok.

Én a páciens:

Érzések, intenciók mentalizációja: Gyerekkoromban nem értettem, hogy az érzelmeimmel mi a „baj”, ha sírtam, valami fájt, arra következetesen apámtól azt a válaszreakciót kaptam, hogy vagy kinevetett, mulatott a fájdalmamon, vagy azon, hogy sírok, vagy azt közvetítette felém, hogy túldimenzionálom az érzést, nem valóságos a fájdalmam, ezt szakmai nyelven úgy hívjuk hiteltelenítette az érzéseim, és egy másik mechanizmust is megvilágítanék, a gaslighting-olást, miszerint bennem van a hiba, mert nem tudom a megfelelő szinten kimutatni az érzelmeim, vagy érthetetlen váltással úgy tett mintha nem emlékeznék jól a korábban történtekre, mert nem is történt meg, ami miatt én vagy például anyukám megbántva érezte megát. A harmadik féle reakciója már kicsit nagyobb koromban az volt, hogy csak anyukámat akarom manipulálni, az ő érzékenységét, befolyásolhatóságát, érzéseit akarom befolyásolni. Később, amikor már komolyabb problémáik voltak a házasságukban, már az is elhangzott, hogy ezzel én teremtek olyan helyzeteket, hogy összeugrasszam őket. Érthetetlen volt számomra miért gondolja ezeket, mert semmilyen ilyen belső késztetésem nem volt, sőt mondhatom egyre jobban és jobban figyeltem oda arra, hogy béke legyen, hogy a belső érzéseim kifejezése „kárt okoz”.

Apám hasításának köszönhetően engem elkönyvelt érzéketlen, „a hátán is fát lehet hasogatni” (önmaga kivetítése) típusnak, nővéremet pedig „az érzékeny” (anyukám idealizált pozitív része) típusnak. A valóság viszont kicsit más volt. Arra nem emlékszem, hogy nővérem sírt volna valaha kiskorunkban, én viszont aránylag sokat, ami átfordult tehetetlenségbe, és egy idő után már dühben is. Amikor sírtam, mert valami rosszul esett, akkor apám nevetésére én is elmosolyodtam, (fogalmam sincs miért) és ha visszaemlékszem nagyon furcsa érzéseim voltak. Egy részről egy tehetetlenség, egy reménytelenség, hogy segítséget kaphatok, másrészről, mintha bohóc lennék és tetszem, hogy „cinkosok” vagyunk ebben a játékban, apám összekacsint velem, mintha valami közösen csinálnánk, aminek a tartalmát nem értettem. Olyan közlés volt benne, hogy „rajtakaptalak”, de nem tudtam min. A mentalizáció tehát mindig eldeformálódott, a viselkedésem okait, de másokéit is legtöbbször apám határozta meg, és egyáltalán nem ellenőrizte, hogy én valamit valóban azért csinálok, amire ő gondol. A belső család összes tagjával így volt. Egész gyerek és felnőttkorom végig kísérte ez a megértetlenség, az, hogy egy idő után már nem is hittem abban, hogy valaki is megért, érzésimre tud rezonálni, feladtam, nem vártam. Apám megértése sokkal fontosabb lett, mintha akkor, ha megértem őt, megérthetném azt is ahogy ő lát engem.  Milyen kifordított logikát várt el egy gyerektől. Mindig féltem, hogy félreértenek, hogy a viselkedésem okait mindig meg kell magyaráznom, mert én nem vagyok érthető. Már-már „kényszeresen” ragaszkodtam ahhoz, hogy őszinte, hiteles legyek, mert mindig ott kísértett a gondolat „nem manipulálhatsz!”, „Nem értenek!”. Ugyanakkor nem gondolom, hogy soha nem „manipuláltam” tudattalanul, de se nem kevesebbet se nem többet, mint akárki más hétköznapi ember, de ezeket én semmiképpen nem nevezném manipulációnak. Erősen próbáltam visszafogni az érzéseim, mert milliószor megkaptam, hogy az érzéseimmel csak befolyásolni akarok, pedig csak valóban fájt valami, és ugyanazt a reménytelenséget éltem meg, hogy majd nem kapok megértést, segítséget.

Empátia mentalizálása: Fontos, de kicsit talán késői felismerés volt terápiás folyamatamban, hogy rájöttem hiába mondom el terapeutámnak, hogy mennyire fájnak bizonyos történések az életemben, soha nem éreztem, hogy együttérzést kapok, pedig így később rátekintve, kaptam, sőt azóta is kapok. Azt gondolom első konfliktusok a szüleim között az empátia miatt voltak. Anyukám empatikus volt, és együttérző, apám pedig… hát szerintem nem is tudja, mi az. Neki akkor volt könnyű kezelni a helyzeteket, ha nincsenek jelen érzések. De ebből az is adódott, hogy együttérzést erőse hárította. De ez még talán „ok” is lehetett volna, ha nem erőlteti anyukámra is ezt a működési módot. Sőt, mint korábbi levelezésekből (!!! miért levelez két ember egy házasságban?) tudom, anyukám hibájának lett felróva, hogy velem (!) empatizál, hogy nem elég szigorú, és ezzel „elrontja a nevelésem”, sőt az is, hogy neki semmilyen „jó” mintája nincs a gyereknevelésre, így biztos lehet abban, hogy ő, apám csinálja jól, nem kell a gyerekkel együtt érezni. Anyukám az utolsó években mondta -egyszer és nagyon csendben-, hogy attól volt az első „idegösszeomlása”, mert nem bírta nézni milyen kegyetlen velünk az apám. A történetem egészéhez hozzá tartozik az is, hogy anyukám viszont, mivel nem volt semmilyen támasza, rám támaszkodott, így kialakított ez a helyzet belőlem egy mások felé forduló empátiát, ami viszont már túl empatizálás. A személyiségem, identitásom részévé vált, hogy figyelni tudok másokra, akár túlságosan is, magam érdekeit félretéve, valamifajta megmentőként.

Kicsiként élt bennem egy „ideális apa”, aki kedves, aki empatikus, aki képes szeretni, értékelni és azt tapasztalom, hogy a legtöbb NPD. sérültnél jelen van az „ideális-szülő”. Azt gondolom, ennek a feloldására is volt a „Didergő-király” a kedvenc mesém, együtt éreztem apámmal, milyen fájdalmas lehet neki, így váltam sokáig a bántalmazommal empatikussá, mit akinek Stockholm-szindrómája van.  

Vágyaim, mások vágyainak mentalizációja: manapság másik fontos felismerés számomra, hogy a saját vágyaim mindig háttérbe helyezem, és nagyon könnyen elfogadom, hogy a vágyaim nem teljesülnek, mások azt figyelmen kívül hagyhatják. Felnőtt koromra tanultam meg, hogy a saját vágyaim, ha azt akarom, hogy teljesüljenek csak magamra számíthatok. Per pillanat például sokkal tudatosabban próbálom gyakorolni, hogy ne csak akkor tudjam úgy élni az életem, hogy a vágyaim önmagamnak teljesítem, hanem hogy tudatosan tudjam mik a vágyaim, és azt is, hogy elvárhatót, hogy ezt a (majdani) párom meg tudja figyelni, és próbálja teljesíteni. Apám, ha vágyott valamire, akkor az volt az irányt adó, és mindig azzal, hogy csak értünk tesz mindent, a saját vágyai nem számítanak (mártír). Már kiskoromban hallottam anyukámtól, hogy nem szeret vele elmenni sehova, mert egy pohár sört sem ihat meg egy teraszon, mert apám nem engedi. Rosszallta, elítélte és mártírrá vált, ha mégis belement. Anyukám vágyát, amiben próbált egyszerűen jól érezni magát, alapjaiban tette tönkre. Kinek van kedve így meginni egy pohár sört? A saját vágya létezett csak, annak viszont, mint egy kisgyerek őrült, ha teljesült, de mások teljesült vágyait hajlamos volt alapjaiban tönkre tenni. Ilyen volt, amikor nővérem várandós lett, „Meggondolatlan vagy!”, ha fagyit szerettem volna, „Minek az!”, ha csöndre vágytam, dumált… végtelenségig sorolhatnám. Nagyon ritkán találta el a vágyainkat, de örömünket tönkre tudta tenni egy perc alatt.

Furcsa serdülőkori tapasztalatom volt, hogy anyukám vágyott egy igazgyöngy- sorra (szerette Jacqueline Kennedy eleganciáját), így apám egy velem közös külföldi úton vett neki egy gyöngysort, hamisat.  Megkért, hogy maradjon titok köztünk „mert anyád úgysem tudja megállapítani”, majd elhitette vele, hogy igazi, hogy „nagyon sokba került”. Szándékosan, előre előkészítve csapta be. Amikor átadta annak örült, hogy sikerült becsapnia őt, össze kacsintott velem, nem értettem az egész helyzetet. Anyukám évekig sejtette, hogy hamis, de nem merte bevizsgáltatni, azt hiszem belső konfliktus nagyobb volt, bátorsága nem volt ahhoz, hogy lássa a valóságot, hogy a férje, aki mosolyogva adta át neki az „értékes” ajándékot, hazudott, becsapta, kicsúfolta, nevetségessé tette, lenézte a legegyszerűbb vágyaiban. Mindebben a kamasz lánya hitelesítését használta arra, hogy ez nem csak hogy oké, hanem még kiemelkedően jó vicc is. Nekem, amikor anyukám elővette az „igazgyöngy-sorát” belülről mindig megjelent ez az érzelmi feszültség.

 Hogyan is mentalizáltam magam és másokat a vágyak mentén? Hogy az én vágyaim nem kitalálhatóak, ha kifejezem azon keresztül én magam nevetségessé válhatok, értékítéletet kaphatok, hogy nem tudom, hogy megérdemlem-e, így megszégyenülhetek, és hogy amire vágyok azt nagyon ritkán tudom elérni. Annyira igaz ez, hogy mikor felvettek a pszichológia szakra, amibe rengeteg energiát fektettem, míg bennem állandó kétely volt, hogy elég vagyok ehhez vagy óriási lesz a megszégyenülés (igaza lesz apámnak), akkor ez nem vált belső tudássá, sem az, hogy ha vágyok valamit azt el tudom érni, sem az, hogy ezt a vágyam akárki is megértse, sem az, hogy értékes a vágyam. Mások vágyait viszont nagyon előtérbe helyezem, csak másokra való figyelés, ami adott valami értéket, valahol tudtam, mekkora öröm lehet, amikor észreveszi valaki a vágyam, és az arról is szól, hogy meg akar ismerni. Mivel életem során sokszor választottam olyan párt aki apámra hasonlított, így ez az „élmény” nekem elmaradt.

Figyelem: A kölcsönös figyelmi helyzetek mondhatni egyáltalán nem voltak jelen. Apám a legapróbb helyzetekben is főszereplő, „kakukk” volt. A kontaktusfelvétel róla szólt, a közös kirándulástól, a karácsonyig. Kirándulásokon, ahol ő, mint jó apa szerepelt, mindent, ami őt érdekelt megmutatta, de nem igazán emlékszem olyanra, hogy amit én felfedeztem, arra ő nyitott lett volna, a kirándulások (értsd, 2-3 éves koromtól) arról szólt, hogy ő előadást tartott, a mi szerepünk pedig a hallgatása volt. Felfedezhettem, rohangálhattam, csak nem érdekelte, amit én látok, vagyis akkor érdekelte, ha saját storryt tudott hozni. Emlékeim alapján semmilyen kapcsolódás nem volt közöttünk. Nem lehetett, önálló érzésünk, hogy ne szeressünk kirándulni, vagy a karácsonyi ceremónia ne lett volna gyönyörű nekünk is, mert ilyenkor hálátlanokká váltunk, rosszá, aki elront mindent. Apám arcán sértődés megbántottság jelent meg mindig. A mentalizáció nekünk jól ment, ezt észrevettük, de neki nem.

Emlékszem több már felnőttkori helyzetre. Firenzében este sétáltam apámmal az Uffizi múzeum körfolyosóinál, gyönyörű telihold volt, ez utcai hegedűs zenélt, szép és bensőséges volt minden. Apám kiselőadást tartott a fülembe a múzeumról, én pedig próbáltam eltávolodni, hogy élvezhessem a hely atmoszféráját, hogy kicsit én legyek jelen a helyzetben. Többször megpróbáltam, de semmilyen metakommunikációt nem vett észre, hogy nekem mire lenne szükségem. Majd végül megmondtam neki, hogy ne haragudjon, de szeretném élvezni a zenét, a holdat. Úgy megsértődött, hogy két napig nem szólt hozzám (ketten voltunk az utazáskor). Vagy egy temetés utáni hazaútra, csöndre vágytam, anyukám egy fél éve halt meg, akit temettünk pedig egy közeli hozzátartozóm édesanyja volt, megérintett a szertartás, az emlékek, és ő valaki teljesen idegen, általam ismeretlen ember történetét kezdte el mesélni, valami nagyon távoli témában. Ismét sértődés lett belőle, amikor kifejeztem én mit szeretnék, csöndet. Vagy amikor egyik utazásomról visszaérkeztem és meséltem volna mit láttam, ő pedig szavamba vágva kezdte el mesélni, amit a netről tudott az országról, vagy egy másik esetben nagybátyám könyvbemutatóján mindenkinek a saját irományát mesélte… Mindezekben végül én érzetem magam nem oké-nak, hogy nem vettem figyelembe az ő vágyait (a beszédre), de megint csak a kölcsönösséget emelném ki, kölcsönösség soha nem volt.

Persze ahogy egy NPD-re jellemző szokott lenni, apám a külvilág felé pont az ellentétét mutatta, sokszor nyájasan figyelmes tudott lenni, ami gyerekként megint csak úgy hatott, hogy biztos velem van a baj, hogy én érdemtelen vagyok a figyelemre. Persze láttam, hogy anyukámra sem figyel, sem nővéremre, de kicsiként ezt nem vettem számításba. Ugyanakkor pont az ellentétét kommunikálta felénk, hogy ő minden figyelmét nekünk szenteli. Összezavaró, mert nem volt igaz. Hétköznapian nevezve szégyenlőssé, némává, szürkévé, jelentéktelenné váltam, de inkább arról szól, hogy nem mutattam meg magam, mert nincs értelme (?), mert a figyelmet nem kaphatom meg(?), mert nem értettem hogyan is működne valóságosan, és egészségesen a figyelem. Ma sem tudom, és ma is fájdalmas ez a tehetetlenség, a szociális kapcsolódási képtelenség előfeltételezése önmagamban.

Realitás észlelés, kognitív disszonancia: Nagyon korai élményem, hogy anyukám realitás észlelését apám megsemmisíti. Ahogy anyukám észlelte a világot az apukám szerint egyszerűen nem úgy volt. Családi „poénos” történetek tömegét tudtam már gyerekkoromban, ahol ez a realitás már el volt ferdítve, legtöbbször „meg nem történté tevéssel”. Csak az a realitás létezett, amit apám közvetített, majd később már a nővérem is. Ha valaki is másképpen látott egy helyzetet, az nem feltétlenül közvetlenül agresszívan, de félre lett söpörve. Nagyobb koromban már agresszívan is. A realitás úgy reprezentálódott, hogy csak az lehet reális, ami teljesen független minden érzelemtől és erre egyedül apukám képes, ahol egy picit is megjelenik érzelem, az pedig teljesen irreális, ezt pedig anyukám példázta. Teljesen úgy észlelte magát, mint aki független a szubjektivitástól, pedig ahogy ma látom, ő volt a legszubjektívebb, talán ebben a matematikussága alibi volt, vagy a kiismerhetetlen szubjektivitás elől rejtőzködött oda. Egy egyetemi beadandó után gondolkoztam el ezen először -akkor tévesen- , hogy bennem az egyik legnagyobb harc, hogy engem apukám önmaga után a „realitás”-nak bélyegzett meg, de anyukámra is hasonlítok az érzéseimben, akkor hogy is van ez a kettő bennem, van-e hely egyszerre mindkettőre. Szerintem igen, csak nem abban a premisszában ahogy apám értelmezte.

Több olyan esetet tudnék említeni, ahol tisztán érzékelhető a hasítása, az ő realitásának nagyon elcsúszott szubjektivitása, a valódi realitásra való teljes vaksága, de az egyik kiemelkedő volt, amikor első kapcsolatom elhagyott. Realitásban Zoltánnal (nem valódi név) 4 vagy 5 évig voltunk együtt a húszas éveim elején. Nagyon csúnyán hagyott el, fenyegetett megveréssel, elvitt mindent, amit közösen addig összeraktunk, tévét, pénzt, kislakást, számítógépet, konyhai eszközöket, egyszóval kiürített mindent amit együtt raktunk össze,  megcsalt, úgy ment el, hogy már együtt volt egy lánnyal, amit letagadott, mindeközben míg együtt éltünk én egyre „kisebb és kisebb” lettem, kimerültem, de kitartóan elláttam minden szerepet, amit egy „jó-feleségnek” kellett (főztem, mostam, takarítottam, vasaltam, sőt varrtam is neki kabátot, öltönyt, ingeket… dolgoztam, abból éltünk, míg őt felvették az egyetemre…etc.), verbálisan sokszor okozott nekem fájdalmat, és egy alakalommal meg is erőszakolt (erről majd később). Akkori barátaim egyértelműen látták kívülről, hogy nem szeretett, hogy használt biztonságnak és abban, hogy háttere legyek az ambicióinak. Amint elérte azokat, váltott. Apám reakciója? „Te tetted tönkre ezt a kapcsolatot, mert nem láttad, hogy Zoltán mennyire szeretett téged!”. A realitás számára ez volt, én pedig elkezdtem magam vizsgálni, hol van az „igazság”, annyira megcsúfolva éreztem minden érzésem. Ezek után még minden támogatást is megtagadott azzal, hogy „nem vagyok hitelképes számára”. Valahogy úgy tudom elképzelni az ő realitását, hogy egyetértett Zoltánnal, hogy egy ilyen hálátlan nőt, amilyen én voltam, megbüntetett azzal, hogy elhagyott, és ebben apám úgy érezte kiáll Zoltán mellett. Barátaim részéről meg volt a realitás visszacsatolása, mégis kibillentett. Apám realitásában én megtestesítettem mindazt a női tulajdonságot, ami rossz volt (pontosabban anyukámnak tett szemrehányásait, milyen hálátlan volt vele szemben, hogy nem látta, mennyire kedves, szerető, önfeláldozó, jó férfi ő, és el akarta hagyni őt), de mindennek semmi köze nem volt a valósághoz, hogy boldogtalan, kihasznált, értéktelen voltam a kapcsolatban, és sokkal inkább nekem kellett volna kilépnem belőle.

Másik realitás ferdítés a NPD-nél, hogy az úgynevezett „meg nem történté tevés” énvédő mechanizmusát használja az önképe megtatása érdekében, ez apámnál mindennapos volt. A realitás teljes megsemmisítése a másikban, saját emlékezetünk hiteltelenítése. Amikor véglegesen megszakítottam a kapcsolatom mind apámmal, mind nővéremmel másfél éve karácsonykor úgy döntöttem, annak érdekében, hogy tudjam tartani a határaim és ne hagyjam, hogy tovább bántalmazzanak verbálisan, hogy csak két órára megyek el a családi összejövetelre. Ekkor nővérem elkezdett velem ordítani, hogy engem nem ért semmilyen bántalmazás. Majd mikor lemondtam a karácsonyt, apám egy nagyon „érzékeny” levélben megírta mennyire együtt érez velem, és mennyire mellettem áll a szakításom után (mellékelve elküldte még két embernek, „érzékeny” szavait…) Válaszként megírtam, hogy egyáltalán nem a szakításom az, ami miatt nem akarok részt venni a karácsonyon, hanem a családunk múltja miatt, „mert az emlékezetem sajnos jó, és sok minden aktívan felidéződött az elmúlt időben”. Válaszban annyit kaptam, hogy „nem jól emlékszel!”.  Pár nap múlva egy vicc jutott eszembe, egy karikatúra, amiben apám Isten elött áll a paradicsom kapujában, teljes öntudatossággal neki is azt mondja „rosszul emlékszel!”.

Igaz/hamis/blöff/ugratás/büntetés/vicc/realitás??? Apám mesteribb a mester pókerjátékosnál, és élvezi is. Soha nem igazodtam ki azon, hogy éppen viccel vagy gúnyol, vagy komolyan a realitást mondja, de mind úgy hangzott, mint az igazság, sokszor következményét megéltem érzelmileg, de ezt apám soha nem vette észre, csak ha már érzelmeim annyira felkorbácsolódtak, hogy nem lehetett nem észre venni. Két érzelmet tudnék kiemelni, amiben hitelesen tudta mutatni a belső valóságát az egyik, ha nagyon dühös volt, a másik, ha örült valamilyen saját teljesítményének. Hazugságait, elferdítéseit, blöffjeit számolni sem tudom.  Első példát a mai napig nem értem. Apám amikor elkezdett udvarolni anyukámnak, mindenkinek azt mondta orvostanhallgató, mindenki elhitte, ő maga mesélte büszkén, hogy könyvekből fel is készült, ha pl. anyukám orvos nagybátyja kérdezne valamit, akkor ne derüljön ki a hazugsága. Mindeközben egy papírgyárban volt raktáros (?). Igaz egyetemre készült matematikusnak, és igaz osztályidegenként nem volt könnyű a bejutása. De, az esküvőjük napja előtti nap árulta el anyukámnak, hogy nem igaz. És anyukám? Hozzáment. Majd a nászúton már lekurvázta anyukám… és a többi. A nagy hazugsága poén volt a családi anekdotában. Mindenki döntse el, hozzáment volna egy ilyen emberhez vagy sem.