Én, a páciens

Identitás egészleges vagy részleges hiánya, zavara: 2.

Én a páciens:

Identitás: Amennyire vissza tudok emlékezni arra milyen volt a “zavart” állapot után, az után hogy sehogy sem éreztem, hogy amit tükröz apám, ugyanaz lenne, mint amit belül érzek, először a hadakozás volt az identitásomért, és azon keresztül a reménytelenség, elkeseredettség. Emlékszem, sokszor jelentette ki rólam, az eddig is említett jelzők mellett, hogy versengek a nővéremmel, sokszor vizsgáltam magamban, hogy ennek igazságtartalmát megtaláljam, mind hiába. Leginkább azt találtam, sokáig „én” nem is voltam, csak a csodálható nővérem, irigység nem volt bennem, csak egy érzés, mintha valahol előre meg lett volna írva, hogy én úgysem vagyok ennyire jó, én a “kicsi” vagyok. De ez sok, kisebb testvérnél így lehet. Szerintem már nagyon korán bennem volt, hogy én más, tőle különböző vagyok, ha azt nem is tudtam milyen is vagyok, és eszembe se jutott, hogy ez egy releváns kérdés. Már nagyon korán tisztán emlékszem, megfogalmazódott az „örökbefogadottság” érzése, amit másoktól is már hallottam, amikor egy gyerek azt érzi valahogy nem illik a családi képbe, így biztos „csak” örökbe fogadták. Érzelmileg ezzel már akkor küzdöttem, de anyukámban valahogy biztos voltam, hogy őhozzá van kapcsolatom.  Iskolában a kívülállásom éltem meg, nem siránkoztam rajta, hogy nem szeretnek, nem volt kérdés nekem, hogy kellett volna engem szeretniük vagy elfogadniuk, egyszerűen csak ott voltam. Mint utólag megtudtam, egészen kedveltek, de azt hiszem akkorra már nagyon félénk, szégyenlős voltam, de közben vidám, nyitott, kicsit belevaló is rejtetten. A védett, iskolai környezetben, apám jelenléte nélkül, időnként kinyíltam és mertem önmagam lenni, minden tudatosság nélkül. Mint minden gyerek aki az idősebb testvérével jár együtt iskolába, én is megkaptam, hogy “bezzeg a nővéred”. Nem emlékszem tisztán, de azt hiszem nem nagyon érdekelt, negatív érzést csak ez nem váltott ki. Sokkal jobban érdekelt, és erősebb szorongást, rossz érzést váltott ki, hogy apám állandóan jelen próbált lenni a tanáraimnál, osztályfőnökömnél, majd később az osztályom közös programjain. Valahogy nagyon nem éreztem ezt komfortosnak. Egy barátnőm anyukája az elmúlt időben mesélte, az első szülői értekezlet után egyszerűen többé nem ment, mert annyira irritálta, hogy apám egész szülőin saját maga tökéletes apai működését fényezte, okoskodott. Valahol ezt éreztem, attól függetlenül, hogy tudtam volna. Azt hiszem attól féltem gyerekként már, hogy nem fognak szeretni, ha apámnak valami köze lesz hozzájuk. Már akkor volt bennem egy másodlagos szégyen apám grandiózus viselkedésével kapcsolatban, és az a belső érzés, hogy kitúr, elvesz mindenkit, akit csak lehet, mellette senkinek nem jut hely, sőt az is, hogy a véleményével rólam befolyásol másokat. Később jöttek a családi titkok, amiket sem osztálytársaimmal, sem tanáraimmal nem tudtam megbeszélni. Új információ nekem, hogy azt a véleményt hallottam így sok-sok év után, hogy látszott rajtam, hogy “bántalmazott” gyerek voltam. Csak kérdésként merül fel bennem, hogy miért nem segített senki? Sem rajtam, sem anyukámon? Barátnőm anyukáját megértem, ő nem volt abban a helyzetben, és a korszellemet is értem, hogy ez még nem volt szempont, sőt azt is értem mennyire érzékeny téma lehet, ha egy gyereken vagy feleségen látszik a nárcisztikus abúzus, de az „csak” verbális, hogyan és mikért szabadíthatja meg a nárcisztikustól bárki is. Mindenesetre identitásom elsősorban akkoriban az szabta meg, hogy féltem apámtól, de közben ki-ki kacsintott saját belső valóm. Nem foglalkoztam azzal ki vagyok, inkább azzal, hogy megismerjem a világot. Egyfajta szemlélődő lettem, aki kívülről csak figyel, de nem akar megjelenni, láthatóvá válni semmiben. Arra is emlékszem, hogy vágytam a békére, és szeretetre. Ez is szöges ellentétben volt azzal, amit apám cimkeként rám akasztott. Ma is az identitásom része, „béketeremtő” vagyok. Kicsiként (6-8) több olyan ajándékom volt szüleimnek, ami ezt a békét, szeretetvágyat szimbolizálta. Házassági évfordulójukra vettem nekik két papagájt (szüleim nevére kereszteltem őket), majd két ékszerteknőst, de valahogy nem vették az üzenetét ezeknek az ajándékoknak, végül mindegyik rám lett bízva, hogy gondoskodjak róluk én. Mindenesetre általános iskola vége felé már kezdtem megélni, hogy otthonon kívül tudok „más”, én lenni, és ez jó is lehet, de mindenképpen szabadabb. Nem csináltam „rosszat”, és az osztálytársaimhoz viszonyítva nagyon visszafogott, és bátortalan voltam, csak kicsit kimozdultam abból a keretből, ami nekem meg volt szabva, de ez is mindig végül otthoni büntetéssel, elítéléssel járt, vagy megerősítette a nézetet, hogy el fogok kanászodni, és elkallódok, “senki” lesz belőlem.

Azt gondolom, és érzem, hogy nagyon érzékeny, érzelmileg éretlen kisgyerek voltam, hiányzott anyukám közelsége vagy mert nagyon korán letiltotta apukám a kapcsolatunkat, vagy mert eleve olyan gyerek voltam, akinek szorosabb kapcsolódásra volt szüksége, lassabban értem érzelmileg. Mind anyukám, mind az én részemről hiányzott egymás közelsége, ezt éreztem. Első osztályosként a napköziből elkéredzkedtem például, és több főúton keresztül elmentem a munkahelyére, pontosan emlékszem, egy pillanatig nem gondoltam, hogy rosszaságot csinálok. Nem volt még telefon, így csak akkor tudták meg hol vagyok, amikor anyukámmal haza értünk. Apám 3 hétig nem beszélt velem, csak anyukámon keresztül, átnézett rajtam. Pszichológiai értelemben megsemmisített 6 évesen.  Csak nővéremmel tudott együtt érezni, aki nem talált az iskolában, és megijedt. Az én „anyahiányom” számára felismerhetetlen volt, egymás mellett nem fért el mindkét gyereke érzései, csak nővérem ijedelme számított. Csaló lettem, aki becsapta a tanárt, hogy eljöhessen az iskolából, kegyetlen a nővérével… etc. Nem volt arról szó, hogy mi történhetett volna velem az úton, hogy hogy találtam oda, se arról miért csináltam, csak arról, milyen aljas vagyok (nem tudom mit mondhattam a tanárnak, hogy eljöhessek, de azt tudom, hogy nem mertem már akkor sem direkt hazudni). Egy hatéves gyerekről beszélek!

Identitásom részévé vált az együttérzés hiánya, és a magányosság. 7-8 évesen jött utánam az első mutogatós-bácsi, senki nem törődött az ijedelmemmel, 8-9 évesen már nem meséltem el otthon, hogy egy bácsi a buszon szét hajtotta hátul a szoknyám és elélvezett rajtam… (szexuális identitás alakulásomról, majd később írok). Ebben az időszakban került anyukám először pszichiátriára, látogattam meg ott, és kezdett egyre szigorúbbá válni a titok a családunkban. Ez a titok is furcsa volt, mert apukám azért beszélt róla, de mindig a saját mártíromságát kiemelve, és hogy csak anyukámmal van gond. Aláírom, hogy nem lehetett könnyű neki, hogy annyira tönkre ment a házasságuk, hogy anyukám mentálisan összeroppant, de nem gondolt soha a saját szerepére. Anyukámat ez egyre jobban izolálta, szégyen tárgyává vált, magába zárkozott egyre jobban érzelmileg. Végig nézni mindezt, fájdalmat, haragot, tehetetlenséget szült bennem. Ezek után parentifikálódtam igazán amit úgy tudnék ma már megfogalmazni, hogy kis felnőtt voltam, saját érzéseimet félretéve tudtam támaszként erőt, figyelmet adni, de megrekedtem abban a koromban is a saját fájdalmaimmal, velem senki nem empatizált, egyedül voltam. „Én, mit egy felnőtt mindent kibírok!-ami egy csapda volt, hiszen egyszerre büszke is voltam ezért magamra, és saját fájdalmamról elfelejtkezhettem. Ha összeomlottam, mint később a gimiben nem egyszer, abban mindig egyedül maradtam, és kicsi voltam. Identitásom részévé vált. Mire gimibe kerültem egy szeretetre vágyó, visszahúzódó, érzelmeiben sodródó, inkább megfigyelő pozícióban lévő kamasz voltam, akinek mindig mindenért felelősséget kell vállalnia, még olyan dolgokért is, ami nem lett volna az én dolgom. Alig tudtam magamról, hogy ki vagyok, biztos voltam benne, hogy semmi igazán jó nincs bennem, vagy ami van, az értéktelen. Amiben jó vagyok azt titkolnom kell, mert azzal csak fájdalmat lehet okozni másoknak. Itt nővéremre gondolok, mivel ez volt apám hasításának másik eredménye, hogy, ami jó volt bennem (matek, logika, “értelem”, mozgékonyság…) azt el kellett titkolom, mert nővéremnek fájni fog, ha jobb vagyok nála. Nagyon kifacsart, hogy sehogy sem lehettem “jó”, de ebből adódóan a figyelem sem kerülhetett rám pozitív értelemben, felhőtlenül. 

Gimnáziumba kerülésemkor (egy magyar vidéki város, felekezeti, csak lány, apácák által vezetett gimnáziumába kerültem Budapestről, amit én büntetésnek, száműzetésnek éltem meg, de erről is majd később), osztálytársakkal beszélgetve, csak a nővéremről tudtam beszélni, félig sokként hatott, de végül valahogy gyógyulásom kezdete is lett, amikor egy osztálytársam, Marcsi rám szólt, hogy „senkit nem érdekel a nővéred!”. Innentől értettem meg talán, hogy én vagyok itt, és ha nem is különösebben érdekli őket ki vagyok, de a nővérem nekik „senki” és elindult bennem a nővérem trónfosztása, mintha egyik napról a másikra ugyanolyan emberré vált volna, mint bárki más, se jobb se rosszabb. De anyukám, a szeretet, figyelem utáni vágyam (éretlenségem) miatt végig honvágyam volt, tulajdonképpen végigsírtam a gimnázium négy évét. Mindez idő alatt apám kitartóan büntette a köztünk lévő közelség vágyat. Körülbelül három havonta mehettünk haza, így anyukám hetente felhívott egyszer pár percre, négy éven keresztül anyukámnak a saját keresetéből kellett ennek a telefonálásnak a díját kifizetnie, apám úgy indokolta, hogy ez luxus, a családi finanszírozáson kívül esik. Tudtam, hogy nem szabadulhatok onnan, akármit csináltam, anyukámat mindig rábeszélte apám, hogy engem ment meg azzal a szigorral és távolsággal attól, hogy elkallódjak anyukám fegyelmezési képtelenség miatt. Anyukám halála előtt többször kifejezte sajnálatát felém, hogy akkor nem volt ereje kiállni értem, ez érzelmileg nagyon jól esett, és megint csak egy „bizonyíték” volt arra, hogy anyukám együttérzésre képes volt. Fantáziáltam azon, hogy megszökjek, de a fantáziám mindig letörtem már gondolatban azzal, hogy úgyis visszahoz apám és meggyőzi tanáraim, hogy visszavegyenek. Lehet mondani, hogy valamilyen „paranoia” volt már bennem a bántásra, és arra, hogy apámnak hatalma van arra, hogy befolyásolja a körülöttem lévő világot arra, hogy az ő akarata teljesüljön.

Folyamatos menekülési vágy volt bennem, hogy minél messzebb kerüljek apámtól, hogy önmagam lehessek, ha még nem is tudtam milyen az, és folyamatos vágy anyám szeretetére, biztonságra. Azt hiszem azt, hogy az identitásomról ma már el tudom mondani, hogy sem nem üres, sem nem differenciálatlan, annak köszönhetem, hogy anyukám, ha le is volt tiltva arról, hogy velem érzelmi vagy akármilyen módon kapcsolódjon, attól még metakommunikációján keresztül tudott hatni, hogy szeret, és hogy kíváncsi arra, ki vagyok, hova jutok el, és ha nem is aktívan, de bízott bennem. A tükrözés reálisabb oldalát tőle kaptam, de ez a tükrözés inkább tükrözte a teljes személyiségem, nem volt idealizált/démonizált. Míg apám, mint a korábbi részekben már leírtam, konkrétan egy nárcisztikus felnőtt ember képeként tükrözött engem, már amikor kicsi voltam.

Gimnázium után ez a távolódás, és biztonságvágy hol segített elmennem nagyon távolra, hol visszarángatott a családi környezetbe, ahol apám is jelen volt. Tudom, hogy távolban sem tudtam más lenni végül, mert a pszichés hatást magammal vittem. Rengeteg dologban nem tudtam önmagam lenni, levetkőzni mindazt a kishitűséget, szégyent, gátlást, alárendelődést, értéktelenség érzést, amit már internalizáltam. Csak az elmúlt időben jöttem rá arra is, hogy sok, mondhatnám rengeteg kiemelkedően pozitív visszajelzést kaptam életem folyamán képességeimről, személyiségemről…etc., de soha nem vált belső tudássá magamról, mintha a tükrök körülöttem tükröztek, de soha nem hittem volna el, hogy jelentősek, hogy az igazit mutatják, hogy belenézhetek, vagy hogy szilárd tudást adhatnának rólam. Mindig egy pár perces örömöt éreztem, aztán eltűnt, mintha egy feketelyukba került volna, de volt, hogy bűntudatom lett tőlük, mintha tilos lett volna többnek, jobbnak lennem. Folyamatos hosszú tudatos munkámba kerül, hogy azt az érzést, hogy apám uralkodik, befolyásolja a környezetem a saját érdeke mentén, le tudjam vetkőzni, és olyannak lássam amilyen valóban ő. A valóságban amikor valakiért konfrontálódnia kellene, gyáva, hatalma csak rajtunk volt, mert elhitette velünk, hogy van hatalma.

(Párkapcsolataim alakulásáról, hogy azok hogyan befolyásolták az identitásom, hogyan ismételték meg ugyanazt a pszichés környezetet, amit apámmal éltem meg, később külön fejezetbe olvasható.)

Felnőtt létemben, nagyon korán elkezdtem dolgozni, valószínűleg az anyagi önállósággal próbáltam elérni azt, hogy apámnak ne legyen befolyása az életemre. Identitásom alakulásában fontos mérföldkő volt, hogy megkerestem magamban, mi az, ami érdekel, rátaláltam a pszichológiára, tudtam váltani egy olyan szakmáról, amit igaz magas fokon csináltam, de nem illett a személyiségemhez, örömöt nem adott. Fenn tudtam tartani az érdeklődésem, tudtam tanulni (feltételezett diszlexiám és enyhe ADHD-m miatt ez nem volt könnyű), élvezetet találtam a mentális munkában, a végtelen kreativitásban, a realitás-érzelem egyensúlyát adja, amik ma már szakmám alapjai nekem. Összegezve, az identitásom, köszönhetően az anyatejjel beszívott jó alapoknak és néhány olyan embernek, akik egészséges működésükkel segítettek, nem egy üres identitás, ami nem tükröz mást csak „Nárciszt”, de identitás sérüléseim mélyen ott vannak. Szoktam egy feladatot kiadni azoknak, akik nálam járnak hasonló problémával, hogy írjanak össze külön-külön kis papírokra tulajdonságokat, amiket önmaguknak tulajdonítanak, majd ezekkel dolgozunk, minek mi a jelentése számukra, mennyire gondolják jobbnak-rosszabbnak, mint amit maguk körül észlelnek, vagy amire vágynának. Realitásba próbáljuk helyezni önmagukról való tudást, differenciálunk. Én már többször megcsináltam magamnak. Komoly munka, mindenesetre egy stabilabb önismeretet ad, mint a kártyavár, amit sokszor gondolunk magunkról.

Fogalomtár