Én, a páciens

A szülő egyik fő feladata a gyerek érzelmeinek hitelesítése születéstől kezdve. Nagyon leegyszerűsítve, ha a baba sír, akkor azt úgy értelmezi, hogy valami fáj neki, nem tudja megoldani, feloldani saját maga a fájdalmát, és segítséget kér ebben. Én -szülő- tudok neki segíteni megnyugodni, csillapítani, elviselhetővé tenni a megoldhatatlan feszültséget, mert én már tudom, hogy nem veszélyes a helyzet. A hitelesítés egy része, hogy tudom, fájhat, ijesztheti valami a gyereket, megértem a fájdalmát, és azt is ha épp ez a fájdalomkifejezés épp erősebb, mint amit én -felnőtt- reálisnak gondolok. Jelen pillanatban a sírás kifejeződése olyan erős, amilyennel fel tudja hívni a figyelmem magára, amivel el tudja érni a segítséget. Idővel a feszültségek kifejeződése a gyerek viselkedésében finomodik, és persze ebben közrejátszik az is, hogy az érzelemkifejezése mennyire volt hatékony (kapott-e segítséget). A beszéd fejlődésével már verbálisan is kifejezhető a megoldhatatlan probléma, ha ennek kifejezése engedélyezett, és megfogalmazásának képességét, verbalizását segíti a szülő. Én azt gondolom ez a folyamat az életünk első 15-20 évében folyamatosan fejlődik és igaz az első években kiemelten fontos a szülő segítsége az ijesztő, fájdalmas dolgok megszelídítésében, de egészen eltart a felnőtté válásig, amiben később a kortársak, szociális környezet is sokat formál.

A gyereknek nincsenek más eszközei az érzelmei szabályozására, mint amit megtanul, elsősorban a szüleitől. A megszületés pillanatában egy nagyon zárt, védett helyről kerülünk át egy új közegbe, ahol új ingerekkel találkozunk, amik feszültséget keltenek, a szülő lassan megtanítja a gyereket, hogy hogyan tud az ijesztőnek tűnő ingerek között megnyugodni, majd ez a tér folyamatosan, fokozatosan tágul, addig míg jobb esetben biztonságosan érezzük magunk a világban. Saját érzéseivel egyre jobban tisztába lesz a gyerek, ki is tudja fejezni, és elsajátít olyan technikákat, amivel meg tudja nyugtatni önmagát, például a feszültséget keltő inger megfelelő értelmezését, vagy támaszkeresést… etc. Ez lenne az egészséges, vagy ideális eset. Persze nagyon kevesen vannak, aki ilyen optimális „érzelemszabályozást” tanulnak meg, mivel legtöbbször szüleink sem tanulták meg szüléiktől. Korunk talán legfontosabb kihívása ez lenne, megtanulni szabályozni érzéseinket, nem csak az elfojtás különböző mechanizmusán keresztűl. A huszadik század egyik „újítása”, hogy az érzelmeinkkel sokkal többet foglalkozunk, mint sok évszázadon keresztül korábban tettük. Újdonság, hogy előtérbe kerültek az érzések, feltárhatók, foglalkozunk velük, de azt, mit kezdjünk velük, még nem igazán tudjuk hétköznapi szinten. Az érzelemszabályzás, éppen a korábban már említett mentalizációval függ össze, mivel érzéseink értelmét, összefüggéseit, hitelességét, logikáját a legkisebb kortól már keressük, és ebben a mentalizáció, mint egy tükör a legfontosabb segédeszközünk.

Mi történik egy NPD szülő esetében a gyerekkel? Legtöbbször szabály egy NPD családban, hogy az érzelmek, főleg a gyengeség, sírás kifejezése letiltott, nem tolerálható, legtöbbször nevetség, szégyen tárgya az NPD-nek, de legfőképpen érthetetlen számára. Előfordul olyan is, hogy van, akinek meg van engedve, de az a korábban említett „hasítás-kivetítés”-ből, és a „szerepkiosztás”-ból adódik, nem a valós szükségletekből. Így mindkettő, akinek meg van engedve, és az is, akinek nem, hamis szelfet alakít ki önmagáról. Az első, hogy „gyenge”, akinek mindig támogatás kell, míg a másik, akinek tilos, az nem kap támogatást, akármekkora szüksége is lenne rá, az ő hamis szelfje, hogy „erős”, nincs szüksége segítségre. Ugyanúgy az érzelmek terén is hamis ez a self.

Az NPD szülőnek alapjában az érzelmek teljesen zavartan vannak jelen, ahogy saját érzéseit sem tudja értelmezni, úgy másokét sem, A zavart sokféleképpen próbálhatja oldani, védekezési (énvédő) mechanizmusokkal vagy elhárító mechanizmusokkal, amik tudattalanul működnek (Anna Freud (1895-1982)). Ezek közül az NPD leginkább a projekciót, a hasítást, a meg-nem történés mechanizmusát, tagadást használja. Mindegyik egy teljesen irreális jelent hoz létre, amik erősen kihatnak az addig egészséges környezet érzéseire is.

Mivel az NDP szülő nem empatizál, így nem ismeri fel a másik ember érzéseit, sem azt, amikor örül valaminek, sem azt, ha éppen ő az, aki fájdalmat okozott a másiknak. Másik mechanizmus, ami működhet, hogy ugyan felismeri, de hárítja azt, hogy vele lenne összefüggésben, mert sokkal nagyobb kockázatot jelent neki a szembesülés önmaga negatív oldalaival, így minden esetben a negatív érzésekért az áldozatot tartja felelősnek. Tipikusan válasz a „te vagy túl érzékeny”, soha nem lehet ő az oka, vagy mentegeti magát, hogy „nem akarta”, de soha nem arról van szó, hogy értené a másik érzéseit, és arról pedig soha, hogy önmaga felelősségét ebben vállalja.

Ami fontos mind ebből, a NPD szülő gyerekei:

• saját érzéseikkel nagyon nehezen kapcsolódnak,
• sokszor kérdőre vonják magukat is saját érzéseik hitelességével, jogosságával kapcsolatban,
• Érzéseik „kiüresítésével” reagálnak (ami ambivalens:,mert fáj valami, de nem „érezhetem”)
• szégyellik kifejezni, vagy éppen
• „erősebben” fejezik ki érzéseiket (ahogy egy sikettel is hangosabban kezdünk beszélni, mert tudjuk nem hall),
• az empátia hiányból kifolyólag megtanulhatják, hogy feléjük nem irányul empátia,
• észre se veszik amikor az empátia feléjük irányul, vagy attól túlságosan is meghatódnak, vagy túl hálásak lesznek
• könnyen átverhetővé válnak hamis empátiával
• legvégül sokkal több mindenben okolják saját magukat, hogy az ő érzéseikkel van probléma, vállalnak felelősséget akár mások érzéseiért, vagy önmaguk „túlműködéséért”, mint amennyi indokolt lenne.
• Az érzésekkel kapcsolatos problémáik egy állandó belső kognitív disszonanciát okoznak, ahol a belső valódi érzések viaskodnak azzal, ahogy a nárcisztikus projekció hatására „kellene” érezni.

Az érzelmek analfabétizmusa okozhatja az NPD rejtett vagy nyílt agresszióját, nem veszi észre, amikor „szadista”, amikor a viselkedése, manipulációja kifejezetten fájdalmat okoz. Így NPD szülőtől kapott sérülés lehet, hogy

• nem ismer fel, amikor bántják, fiziológiásan talán reagál, félelemmel, szomorúsággal, tehetetlenséggel, de mindig megkérdőjelezi, hogy tényleg fájhat-e amit a NPD tett vele.
• nem tudja megvédeni magát a bántalmazóval szemben (gyerekként nem tehette meg, hogy szembe szálljon a szülővel, azt kétségbe vonja, hiszen az élete függ a szülőtől.)
• nem tudja hibáztatni a bántalmazót, akár mentségeket keres számára, vagy önmagát hibáztatja elsőre, vagy akár elfogadja, mint a „sorsát”, “ezt érdemli”, vagy akár ő maga is bántalmazóvá válik.
• Az érzelmek hiteltelenítésének lehet akár következménye az is, hogy túlságosan mások érzéseire összpontosít, azokat támogatja, de önmagával kapcsolatban „vak” marad. Gyerekkorban akár megtanulja, hogy a környezetében lévő szintén bántalmazott családtaggal érezzen együtt, azon keresztűl már megéli a szégyent, a fájdalmat amit az NPD okoz, de sajátját másodlagosnak érzi.

Én, a páciens:

A családi narratíva mindig az volt rólam, hogy indokolatlanul panaszkodok arról, milyen “szörnyű nekem”. Ebbe a témába tartozik, hogy apám mindig is kétségbe vonta az érzelmeim hitelességét, ahogy már korábban írtam erről, ezzel is megfosztva attól, hogy valami fajta érzelmi támaszt, megértést, empátiát és azon keresztül az érzelmeim szabályzását megtanulhattam volna egy biztonságos környezetben, így megtanultam első körben az érzelmeim elnyomását. Sajnos ma már tudom azt is, hogy anyukám képes lett volna megtanítani, ha nem is tökéletesen, és azt is látom, hogyan választott le apám érzelmileg anyukámról. Azt gondolom ugyanennek az érzelmi hiteltelenítésnek az áldozatává vált ő is, és legkorábbi éveimben már együtt éreztem vele, átéltem rajta keresztül az ő megbántásait, hiteltelenítéseit, szégyenbe hozásait. Talán tudattalanul apám attól félt, hogy egymás érzéseinek hitelesítésével, elveszti egyeduralmi befolyását a realitásról(?). Apukám kettősen állt anyukámhoz, egyik oldalon állandó kiemelt értékként beszélt anyukám „érzékenységéről”, de ezzel minden érzelmi reakciójának indokoltságát kétségbe is vonta, irreálisnak bélyegezte, míg sajátját az egyetlen reálisnak, „objektívnek”. Azt gondolom a korábban leírt példákból is látható, hogy anyukám reakciója lehetett a reális, mert ki nem lenne érzelmileg lesújtva, elveszve, ha az esküvője előtti nap tudná meg, hogy a vőlegénye hazudott végig neki, nem orvostanhallgató, hanem betanított munkás, vagy a nászútján az újdonsült férje lekurvázza, vagy amikor nyugodtan, ésszerűen ki szeretne lépni a rossz házasságából, akkor megfenyegeti, hogy elveszi tőle a gyerekeit… Lehet persze kérdezni, hogy miért nem lépett ki, miért hagyta, hogy bántsák, miért nem tudott anyaként megvédeni. Sajnos tudom jól, hogy próbált, de azt is, hogy ennek mindig súlyos következményei voltak. Amellett, hogy neki is meg volt a saját bántalmazott gyerekkora, ami megteremtette az alapot ahhoz, hogy ne tudjon kilépni. Akkoriban még nem volt olyan védelmet nyújtó szervezet, mint most van.

Az érzelmeim hiteltelenítésének következménye volt, hogy például nővérem is ezzel az attitüddel állt hozzám, “aki mindig csak panaszkodik, de nincs mögötte semmi valódi trauma”, és ennek következménye volt az is, hogy soha semmilyen, például párkapcsolati traumám, nem tudtam elmondani senkinek, mint azt sem, ha szexuálisan zaklattak, vagy ha el is mondtam, hiteltelenítést vagy másodlagos bántalmazást kaptam. 

Gyerekkoromban egyszerre éltem meg apám szadizmusát és érzelmi hiteltelenítését. Nagyon sok példát tudnék megemlíteni, de talán egyik legemlékezetesebb, ma is teljesen előttem van képileg, és érzelmekben is felidézhető emlékem, amikor megetette velem a kisállataim. Kettőt is. Húsvétkor különböző kis állataim voltak, amiket nagymamám szomszédjához adtunk pár hónappal később, majd az ebédlőasztalon láttam újra őket egy év leforgása után, viccként.  Apám mindkét alkalommmal mosolyogva megkérdezte az ebéd végén, miután teljesen tudatlanul megettem az ebédet, hogy „Tudod, mit ettél?”. Így tálalta elém a kiskacsám és a nyuszim. Teljesen úgy vette, mintha ez egy vicc lenne, hogy elmondja, hogy azt a kiskacsát ettem meg, aki egy évvel korábban az ölemben ült minden este, aki ott totyogott utánam mindenhova, mintha az anyja lettem volna. Nem értettem a helyzetet, sem akkor, sem most. Ma már meggyőződésem, hogy én ítélem meg normálisan a helyzetet, és legtöbben borzonganak a gondolatra, hogy a kiskedvencüket megegyék. De apukám nevetett, mintha vicc lett volna, bennem pedig az értetlenség volt, hogy nekem nem egy kellemes érzés, sőt szomorúság, sokk, enyhe rosszullét, legszívesebben visszamentem volna időbe, hogy ne egyek belőle, de apukámtól azt az „üzenetet” kaptam, hogy ezen nevetni kell, mert vicc, mert cselszövés, cinkosság valamiben, amit nem értettem. Ledermedtem, nem tudtam mit kell éreznem. Ma már a ledermedésen túl a fájdalom van, hogy megkínzott lelkileg, brutálisan, szadisztikusan, és ebben örömét is lelte. Arra is emlékszem, hogy anyukám is furcsán nézett rám, azt hiszem várakozóan, hogy hogy fogok reagálni, de én akkoriban az érzésimtől azt hiszem csak lefagytam, csak évekkel később kezdtem el ingerülten viselkedni, amikor kegyetlen volt velem, majd legutóbbi időszakban már tudtam mit csinál, de kiüresítettem amennyire csak tudtam az érzéseim. Apám kifejezetten szeret mások érzéseivel játszani, ha pedig nem úgy reagáltam rá, ahogy elvárta, akkor én voltam a hibás, mert nem értem a viccet (más se értette), vagy én voltam indokolatlanul „túlérzékeny”, pontosan ugyan az a gyereke, aki szerinte egyáltalán nem érzékeny.

A kifejezett szadizmust nehezen lehet megérteni. Ma sem tudom. Attól az embertől, akitől gyerekként a védelmet, érzelmeim megértését, támasznyújtást vártam volna, attól kaptam a legnagyobb kegyetlenkedéseket, sokszor épp abban a helyzetben, amikor valamilyen nehezebben feldolgozható érzelmi helyzetbe kerültem. Az egyik legdurvább és elég tisztán látható szadizmusa épp anyukám halála után történt, amikor már beígérte korábban, hogy nővéremmel, anyukám ékszereit eloszthatjuk magunk között, és nemhogy csak visszavonta ezt az ígéretet, de egyenesen kijelentette, hogy ő ilyet nem mondott (gaslighting), és hozzáfűzte, hogy „Ha szükségem lesz rá, akkor eladom őket!”. Ebben a kijelentésében kettős irracionális információ volt, mert igazán nem képviseltek anyagi értéket az ékszerek, és az anyagi létével kapcsolatos irrealitást (mindig kettős információval rendelkeztünk az anyagi létével kapcsolatban, hol azt közvetíti, hogy anyagilag több mint stabil, hol azt, hogy nem telik neki sok mindenre). Mindez irrealitás mentségként szolgált a gonoszságához, talán, hogy megfosszon anyukámhoz fűződő, halála után is tartó kapcsolatomtól. Tudta, hogy nekem nagyon nagy jelentőségük van az ékszerei közül a gyűrűeinek, mert nagyon szerettem anyukám kezét, és az ékszereket, amiket viselt, nekem sokhoz érzelmi kapcsolatom volt. Nem hiszem, hogy pont ezt tudta, csak egyszerűen „levette”, hogy nekem érzelmileg fontosak. Mindezt akkor jelentette ki, amikor épp anyukám ruháit szelektáltuk, és sokszor el-elsírtam magam, nem volt érzelmileg könnyen kezelhető helyzet.

 Lassan „megszoktam”, hogy akit szeretek az bánthat, milyen elviselni ezeket a helyzeteket kétségbeesetten, reménytelenül, az én belső érzéseim ignorálva, egyedül tovább vinni az életem. Még most sem tudom megvédeni magam, akár párkapcsolatban bántanak, akár más körülmények között. Sokszor csak később veszem észre, vagy felmentést keresek a bántalmazó számára, „megértő” vagyok a végtelenségig az empátiahiánnyal, a felelősség hárításával. Sajnos megjelenik bennem az a kettősség is mióta a traumáim érzelmi oldalát engedem megjelenni, hogy „áldozat vagyok”, amikor nem akarok áldozat lenni. Szeretnék empátiát kapni a környezetemtől, de ugyanakkor nem egy jó érzés amikor az érzéseim olyan erősek amilyennek gyerekként éltem volna meg, és ugyanolyan tehetetlen vagyok velük, mint gyerekkoromban. Nem jó érzés magamat egyszerre áldozatnak látni, magamat felmenteni, őt hibáztatni, hiszen mindig azt tanultam, hogy én vagyok a hibás, és bűntudatot kelt. Kettősség, hogy olyan mintha ő lenne a szuperérzékeny, óvni kell, ugyanakkor a legnagyobb bántásokat adja, amivel nem lehet szembesíteni, mert nem vállalja a felelősséget, nem szabad az ő tökéletességét megkérdőjelezni, mert abban a pillanatban „mártírrá” válik… Az érzelmek realitásának teljes zavara.

Hogy egy kicsit arról is beszéljek, hogy mint pszichológus, mit is ajánlanék arra, hogy meggyógyuljon valamennyire az érzelmek hitelességében való biztonságérzet, azt mondanám több lépés vezethet el attól a pillanattól, hogy észreveszem ezt a sérülést magamban. Kutatási, terápiás eredményekről nem tudok beszámolni, csak saját tapasztalatomat tudom leírni. Nem egyszerű, mert első körben nagyon sok korábban elfojtott érzelem előtörik, és ezeket nagyon nehéz átélni. Hogy egyszerre lehet jelen a felnőtt énem, és a gyerek, és egyelőre még eszköztelen vagyok azzal, hogy hogyan szabályozzam. Ebben nagyok sokat segít, ha elkezdem meglátni, hogy van, ahonnan kapok hitelesítést, empátiát és „megtartást”, ami ebben az időszakban kicsit talán olyan, mint a szülői megtartás, ölelés, ami azt az érzetet adja, hogy nem vagyok per pillanat veszélyben. Később el kell kezdeni mindezt magamnak is adni, nem csak másokra támaszkodni. Szerintem, akinek a traumái ilyen kis korra esnek, magától nem tud elkezdeni önmagára támaszkodni. Tulajdonképpen a pszichológus tölti be ezt a szerepet, vagy jobb esetekben barátok is sokat tudnak segíteni. Nekem kifejezetten fontos felismerés volt hogy a szakmámban úgynevezett „szigorú-szuperego”-m milyen rossz hatással volt ebben az időszakban. Sürgetést éreztem, hogy minél gyorsabban legyek túl, oldjam meg (a szuperego freudi kifejezés a belsővé tett szülői szigor). A türelem ekkor, mint egy jó szülőtől is elengedhetetlen, csak most önmagunkkal kapcsolatban jó, ha jelen tud lenni. Fontos, hogy szépen lassan kezdjük megfigyelni magunk, hogy az érzéseink a helyzetnek megfelelőek-e. Ehhez segítséget kaphatunk terapeutánktól és barátainktól. Én azt gondolom kezdetben nagyon elfogadónak kell lennünk a bennünk zokogó gyerekkel, megérteni, hogy még fel kell nőnie, nem az ő hibája, hogy még nem ott tart, ahol a valódi kora szerint kellene. Nem utolsó, hogy el is kell hinnünk, hogy lehet saját realitásunk, ami egybehangzó az általánosan elfogadottal, de akár ellentétes vagy más, nem azonos az NPD személy „realitásával”. Ez egy lassú folyamat, és érzelmileg nehéz időszak. Így mindenképpen érdemes használni közben olyan technikákat, amik az érzelmi kibillenéseket csitítják. Relaxációkat, traumafeldolgozó technikákat…etc.

Fontos, hogy nem elég kognitív szinten tudni, hogy mi zajlik bennem, körülöttem, mindennek az érzelmi részével sokszor sokkal többet kell foglalkozni.