Én, a páciens

Én a paciens: Mit is értek azon, hogy apám szadista volt? Pontosan azt, amit jelent. Örömét lelte abban, hogy kínoz, hogy nekem fáj, amit tesz vagy amit „elrendel” a családban. Ez nem egy egyszű szigor volt, hanem sokszor eltúlzott szigor, és konkrét érzelmi sokk. Ahogy írtam is korábban, a fájdalmamon nevetett, kigúnyolt, de soha (!!!) nem érzett együtt velem. Azt pedig, hogy ő az oka a fájdalmamnak, azt semmilyen körülmények között nem ismerte el, rideg volt és érzéketlennek mutatta magát.

„Dark Triad” /Sötét Hármas

Mivel az előző fejezetben az érzelmek hiteltelenítéséről beszéltem közvetlenül kapcsolódik ehhez a Dark triad, ahol már nem egyszerűen csak az empátia hiányáról beszélhetünk, hanem a kifejezett kegyetlenségről, szadizmusról, önérdekről, hatalomról. A Dark Tiad három fő elemből áll: a machiavellizmusból, a szubklinikai nárcisztikus személyiségzavarból és szubklinikai antiszociális személyiségzavarból, közismertebb nevén pszichopátiából (Paulhus és Williams, 2002). A machiavellizmus jellemzői többek között a manipuláció, az erkölcs iránti közöny, az empátia hiánya, a cinizmus (Jones & de Roos, 2016) a tudatos önérdek-központúság, és az érzelmi hidegség, amiben nem számít a másokon való átgázolás sem, hiszen a „cél szentesíti az eszközt”. A nárcisztikus személyiségjegyek magukban foglalják a feljogosultságot, a felsőbbrendűséget, a nagyképűség és a dominancia érzését (Morf & Rhodewalt, 2001) a büszkeség, az egoizmus, és a korábban is említett empátia hiányát. Végül az antiszociális személyiségvonások közé tartozik az érzéketlenség, az empátia hiánya és az impulzivitás (Paulhus, 2014) az izgalomkeresés, közöny, önzés, könyörtelenség és a szorongás hiánya. Az, hogy a szubklinikai jelzőt kapták a személyiségzavarok, annyit jelent, hogy nem annyira súlyos egyik tünet sem, mégis mindegyiknél ettől függetlenül maga a személyiségszerveződés jelen van, és ugyanazokat az eszközöket használják környezetükkel, mint klinikai, súlyosabb esetekben.

Nem véletlen, hogy a kutatók (először Delroy L. Paulhus és Kevin M. Williams publikált 2002-ben) a Dark Triad, Sötét Hármas nevet adták ennek az együtt állasnak. Ezt a koncepciót később kibővítették a szadizmus hozzáadásával (Paulhus et al., 2021), más szerzők új tulajdonságokat vezettek be a sötét személyiség fogalmába, mint például a rosszindulat (Marcus & Zeigler-Hill, 2015) vagy az amoralitás (Gojković et al., 2019). Ennek megfelelően a D -ben magas szinttel rendelkező egyének mások vagy a társadalom rovására követik saját céljaikat, miközben fenntartják azokat a hiedelmeket, amelyek igazolják viselkedésüket. Ezek az igazolások gyakran védelemként szolgálnak az erkölcsi önképük megőrzésében (Bandura, 2016; Hilbig, Moshagen és munkatársai, 2022; Moshagen és munkatársai, 2024). Olyan értékek irányítják, mint a Személyes hasznosság maximalizálása, a Hedonizmus (önmagunk iránti öröm és kielégülés), a Teljesítmény (kompetencia bemutatása, siker), de a legfontosabb személyes érték a Hatalom (emberek és/vagy erőforrások feletti kontroll/dominancia; Schwartz, 1992, 2003, 2012). Bárki tesztelheti önmagát, a teszt neve: Dark Triad Dirty Dozen. Ma már a Dark Triádhoz a szadizmuson kívül a Paranoiát is hozzászámolják egyes szerzők.

Mik lehetnek az ilyen környezetben felnőtt gyerek lelki világa? Ha belegondolunk akkor olyan ez a környezet, mint amikor fogva tartja a gyereket valaki olyan, aki örömét leli a gyerek feletti hatalomnak, és még kínozza is, mintha a legkisebb korától egy gyerek a legkeményebb börtönbe kerülne., miközben elhiteti vele, hogy szereti. A fogvatartott, nem várhat sehonnan védelmet, és belső tudás alakul ki arra, hogy bármely pillanatban „támadás”-ra számíthat. Ezt az állandó készenléti állapotot a pszichológia Hyperarousal-nak nevezi, olyan, mint amikor az összes érzékszerv, a test és a lélek egyszerre feszülten figyel, készenlétben van, hogy akármikor tudjon reagálni bármire, az agyunk, idegrendszerünk extra ébrenlétben van, nincs nyugalom. Állandó a helyzetek értelmezése, a szorongás, a reménytelenség, és a küzdelem arra, hogy el tudja kerülni a bántalmazót, és az érzéseket, amiket kelt, mindegyre felidézi a veszély ismérveit, hogy minél pontosabban fel tudja ismerni, amik sajnos ugyanolyan „flashback”-é válnak, mint egy addikciónál a „trippek”, csak ezek rémtörténetek, rémálmok, ahol őt bántják. Ezek megoldatlan rémtörténetek, nincs feloldó végkimenetelük, csak újra és újra átélheti tehetetlenül, vagy előfordul a megmenekülés fantáziája, ami szintén fokozott szorongást kelt. Sehogy sem jó. Érthetetlen legbelül, hogy miért bántanak, valamiért én ezt megérdemlem, hogy ez a normális. A gyereknek mindig az a normális, amiben benne él, hiszen születésétől ezt ismeri, és a közvetlen környezet az, ami alapján megismeri önmagát.

Saját maga érzéseinek szabályzása lehetetlenné válik, hiszen egyik oldalon nagyon erős érzéseket él meg, amik a helyzetnek megfelelőek, még akkor is ha mértékében a gyerekkori fájdalmat idézik (a biztonságos környezetben megtanulható érzelemszabályozást nem tudta megtanulni), másrészről próbálja elnyomni, mert minden egyes alkalommal, amikor kitörnek ezek az érzések, akkor megtorlás érkezik megértés helyett. Azt tanulja meg, hogy ővele van a probléma, hogy ezeket nem tudja kontrollálni (negatív érzelmi-én kontroll), és azt, hogy vele van a baj, hogy állandó védelemre vágyik, gyengének érzi magát (amikor legtöbbször épp az ellenkezője igaz, erős, hogy egyáltalán ezt kibírja, de ez csak perifériás tudássá válik felnőtt korára). Valamifajta érzelmi dermedtség alakulhat ki végül, de kialakulhat disszociációs zavar is, mind a realitással kapcsolatban, mind a személyiségével kapcsolatban, mint egy redőny, amit lehúz, amikor az érzelmi feszültséggel már nem tud mit kezdeni. Eltávolodik, izolálódik mindentől.

Én, a páciens: egyik legmegrázóbb két és fél évig tartó folyamatos szorongással járó az önismereti munkámban megismert belső érzésem, hogy félek, félek, hogy bántanak. Valahogy belül viaskodik bennem folyamatosan a bátorság és a félelem. Életem nagy részében inkább bátornak voltam mondható, de ezt soha nem gondoltam bátorságnak, inkább a félelmem leküzdésének, spontán döntésekkel, mint mikor valaki fejest ugrik előszőr életében. Mivel a félelem állandó volt mind a bántástól, mind a túlzott szigortól, állandó készenléti állapot azt is eredményezte, hogy csak a jelenben voltam jelen. Mindig csak addig tartott a tervezésem, hogy a jelent tegyem elviselhetővé.

 Kicsiként úgy próbáltam elhárítani a bántást, hogy apámhoz közel kerüljek, szeretni és a kedvében járni, ezzel azt értem csak el, hogy akkor voltam számára elfogadható, hogyha az ő tevékenysége érdekelt, ezt ő minden fenntartás nélkül elfogadta. Persze ebből tanultam is sokat, hogyan kell fiúként fúrni-faragni, vagy kártyázni, de soha nem lehetett jobb, ügyesebb senki.

Majd tizenévesen már próbáltam védeni magam, elkezdtem harcolni magamért, Állandó küzdés volt, amiben folyamatosan ott volt a készülés a támadásra és a védekezésre. Nem tudtam semmit olyan lágyan és kedvesen kérni, előadni, hogy az azt eredményezte volna, hogy valamit megenged, vagy épp segít, vagy adjon valamit amit nem ő talált ki. Minden hozzáfordulás harcot eredményezett. Ekkor már kifejeződött a részéről az is, hogy én milyen hálátlan vagyok, és jöttek az új negatív jelzők, mint a telhetetlen, pofátlan, lusta. Kifejeződött többször tőle, hogy majd akkor akarhatok akármit, ha már magamról gondoskodok (anyagilag). Gondolom innen ered az, hogy már 16-18 éves koromtól törekedtem az anyagi függetlenségre, azóta dolgozom, mert úgy éreztem csak akkor tudok függetlenedni a bántásoktól is. Sajnos ennek az anyagi függésnek az áldozatává vált anyukám is, hiszen apám a kapcsolatuk elejétől nem ismerte el azt, hogy anyukám tartotta őt el egyetemi évei alatt, és később amikor munkába állt, akkor pedig anyukámat egy ál-közöskassza illúzióban teljes teljhatalmat gyakorolt anyagi életükben, elhitette anyukámmal, hogy önállóan nem tudna minket fenntartani, és azt is hogy ő semmivel nem járul hozzá ahhoz az anyagi léthez, amiben vagyunk…etc.

A lelki bántalmazásommal szembeni következő változásom 15-16 évesen történt meg, amikor azt hiszem feladtam a reményt, hogy bármi változna, ekkor már „száműzetés” -ben voltam 400 km. -re otthontól. Nem volt tudatos, de érzelmileg eltávolodtam, nem harcoltam már, beszélgetésekbe nem vonódtam be, hallgatag lettem, nem kezdeményeztem, tulajdonképpen kívülről nézve lezártam minden hozzám vezető utat. Sajnos anyukám felé is, mert őrajta keresztül apám mindig elért. Eddig is magányos volt, de innentől még magányosabbá váltam, ha ennek vannak fokozatai. Az első szerelem is sokkal inkább egy menekülés volt, mint szerelem. Annak reménye, hogy kikerülhetek a hatalma alól, de sikerült egy nagyon hasonló fiút találnom, mint amilyen apám volt. Meneküléseim sikertelenek voltak hosszú távon, mert valahogy mindig vissza szippantott apám, és így mindig ott találtam magam a bántalmazásai közepén újra. Próbáltam a minimál, nem személyes kommunikációt (gray-stome communication), próbáltam a közepes, semmitmondó kommunikációt (yellow-stone communication), de valahogy mindig kiprovokálta ő vagy az élet, hogy hatalmát újra élhesse rajtam, amit minden alkalommal ki is használt.

 Jövőre terveztem, de hitetlenkedve mindig, ezért nekem bátorság kellett, nem egy belső tudás volt önmagamról. Bátor voltam amikor elmentem Amerikába, Olaszországba, amikor ki mertem próbálni magam dolgokban, amikor felvételizni mertem pszichológiára, amikor párkapcsolatokat kezdtem… de soha nem az önértékelésem alapján, és midig félelemmel, hogy rákoppint valaki az orromra, vagy valaki kigúnyol, megszégyenít, hiszen ez állandó volt otthon gyerekkoromban. Félek a meglepetésektől, félek, hogy valaki, aki korábban bántalmazott az folytatja, visszatér és én nem tudom megszabni a határaim, folytatni akarja a kegyetlenkedéseit akármit is csinálok…

 Fájdalmas volt realizálnom, hogy a saját apám volt mindig is az, aki folyamatosan kegyetlenkedett velem, és nem csak velem, hanem családom több tagjával, időnként ismerősökkel és ismeretlenekkel is. Sokszor amikor valaki kikérte magának a bántást, úgy interpretálta, hogy „csak vicceltem”, és igazából bennünk van a hiba, akik ezeket a vicceket nem értjük, vagy túl komolyan vettük, vagy „túl érzékenyek” voltunk. Persze lehet ehhez kondicionálódni, érzéketlenné válni, de szerintem a legtöbb emberben kialakítja a félelmet attól a kéztől, ami már sokszor megütötte. Ismert fogalom a pszichológiában a tanult tehetetlenség, ami azt a viselkedési formát írja le, amikor a kísérleti alany megtanulja, hogy nem tudja magát megmenteni attól a helyzettől, ahol bántalmazzák. Rám, ma már tudom, mennyire jellemző, sőt azt is ismerem mennyire nehéz ezt leküzdeni, hiszen gyerekkorban vésték belém a kegyetlenség elfogadását. Sokszor ma belső érzésem a tehetetlenség és az idő folyamatos múlása, amit ebben a tehetetlen állapotban élek. Nagyon nehéz elhinni, hogy igazából azt csinálhatok, amit csak szeretnék, hiszen mind egzisztenciám, mind képességem megvan hozzá, mégis nem tud belsővé válni a szabadságom.

Apám feljogosítva érezte magát arra, hogy kegyetlen döntéseket hozzon a családban. Ilyen döntés volt az én száműzetésem egy távoli magyar katolikus gimnáziumba, azzal az álcával, hogy „engem ment meg, önmagamtól”, és anyukám pszichés állapotától (egyszerre mindkettőnket veszélyesnek bélyegzett). Olyan szabályokat hozott a kapcsolattartásra anyukám és én közöttem, ami mindkettőnknek fájt. Például anyukám nem jöhetett hozzám látogatóba, mert az anyagi plusz lett volna, „luxus”, csak apám jött, akkor amikor szülői értekezlet volt, mert abban viszont csak ő volt kompetens. Négy év alatt anyukám egyszer, nővérem szintén egyszer jött el hozzám. Anyukám viszont hetente egyszer felhívhatott telefonon, de ezeket a telefonhívásokat, amik maximum 10 percig tartottak, minden alkalommal anyukámnak ki kellett fizetnie apukámnak. Én is tudtam róla, így lehetett bűntudatom, hogy anyukámat ilyen helyzetbe hoztam. Teljes „elvonáson” voltunk egymástól, amit talán anyukám jobban bírt, mert ő már felnőttként ismerte apámat. Mindennek a logikáját sem értettem, hiszen minden alakalommal szentként kijelentette, mindenük közös, de ebbe hogy férhetett bele, hogy anyukámnak valamiért külön kell fizetnie, főleg egy olyan dologért, ami természetes dolog, a saját lányával való érzelmi kapcsolat tartásra.

De a szadizmusra, teljhatalomra hagy hozzak fel itt egy másik példát, nem önmagam. Apám testvérét, aki Nyugateurópában élt. Ő annyira felhatalmazottnak érezte magát a „jóra”, hogy saját lányát választotta el kislányától véglegesen. Bírói döntéssel átvette unokája feletti rendelkezés jogát (unokatestvérem ekkor épp idegösszeomlás állapotában volt, mert mind szakmailag, mind magánéletében minden összeomlott körülötte.) Mindezt úgy kivitelezte, hogy évekig nem is láthatta unokatestvérem a saját lányát, majd csak ritkán felügyelet mellett találkozhatott vele (nem bántotta soha a gyerekét!!!!). Majd végül nagybátyám ki is tagadta lányát mindenféle örökségből és egy kisgyerekre, egyetlen unokájára hagyott mindenét. Unokatestvérem mindenkivel megszakította a kapcsolatot a családdal, amit ma már megértek, így azok, akik látták ennek érzelmi súlyát, támogatni sem tudtuk. Elfogata, hogy egyedül él, csak valószínűsíteni tudom (vagy remélem), hogy talált támogató közeget. Sajnos neki halálos lett ez az apai hatás, mert pár évvel ezelőtt mellrákja lett, a kezelést visszautasította, és meghalt… fiatalon, gyerek nélkül, egyedül. Bevezetőmbe is meg kellett volna említenem, hiszen ennek a családnak nem egy áldozata van, nem csak én vagy anyukám, (vagy nővérem, aki nem is tud róla, együttműködik), hanem unokatestvérem Dorka is az! A kegyetlenség, a direkt bántalmazás mindkét testvérre jellemző volt, megnyomorító, elszigetelő, és fájdalmas. Csak remélni tudom, hogy Dorka valahogy azokban az években amikor egyedül volt talált megértést.