Életem folyamán újra és újra újjá születtem. Olyan volt, amit érzésekkel nehezen tudok leírni, felemelő és egyben kicsit szomorú, mert mindig csak magányban született meg az újjászületés, és a pillangó aki lettem újra és újra meghalt, gyönyörű szárnyait elhagyta, amint kapcsolatba került valakivel, elsorvasztottam, láthatatlanná tettem minden alkalommal, nem tudott tovább pompájában, színességében élni. Eltűntem….
Induló blogomnak az lenne a célja, hogy bemutassam a Nárcisztikus Személyiségzavar (NPD) működését, és párhuzamosan vele, a Komplex Posttraumás Stressz Zavarban (CPTSD, nem klinikai terminus még!) megjelenő hatását, amit „Én, a páciens” példáival próbálom majd bemutatni. Azzal a kiegészítéssel tenném mindezt, hogy mindenki esete más és más, hiszen egy családban sok ember jelen van, és ennek összhatása így mindig egyedi.
Sok évnyi önismereti munka áll mögöttem. A pszichológiát nem azért kezdtem tanulni, hogy magamat megmentsem vagy megfejtsem, hanem mert éreztem az emberek lelkével nem lehet játszadozni. Mindig azt gondoltam, szaktudás kell ahhoz, hogy jól tudjon segíteni, aki szeretné ezt a szakmát űzni. Azért hogy megértsem az embereket, tanulmányaim közben a világ legizgalmasabb tudományát ismertem meg, azon keresztül az “embert”. Csak az egyetemen kezdtem gondolkodni a családom, és önmagam megértésén. Talán eszközként is használtam magam, akinek nem csak másokon kell segítenie, szolgálni, de magamon kell javítanom, hogy meg tudjam érteni őket, megfeleljek nekik, megérdemeljem a szeretetet, és legfőképpen értsem őket. Akkor még nem tudtam miért is vagyok annyira elveszve az emberek, de legfőképpen családom viselkedésének megértésében. Az önismeret is először ezt szolgálta. De nem akarok ennyire előre menni…
Végülis nem lehet panaszom. Van lábam, kezem, ami mozog, testem egyenlőre nagyon együttműködö velem. Van “agyam”, amivel egészen jól tudok gondolkozni, problémákat megoldani. Sikerült több szakmát is elég magas szinten elsajátítanom és gyakorolnom. Van megélhetést és személyiségem kibontakozását adó szakmám, sőt ma már tudok magamra is költeni. Sok embernek tudom ezek mind problémát okoznak. Sőt biztos vagyok abban is, hogy nem az én sorsom volt a legnehezebb, sokkal sokkal nehezebb sorsok is bőven vannak. Mint pszichológus mondhatnám nap, mint nap találkozom sokkal rosszabb sorsokkal, mint az enyém. De talán épp ezért tudom leírni mindezeket, amiket tervezek, mert van rá kapacitásom, erőm, az érzelmeim már nem öntenek annyira el, mint korábban. Talán pont azért kaptam ezt a kombót, hogy képes legyek leírni. De ez még nem azt jelenti, hogy a történetem végén el lehetne mondani, hogy “és boldogan élt míg meg nem halt”. Ép talán ez a bántó és nehéz az egész történetben (de általánosan is, minden hasonló helyzetű ember történetében is sorra felfedezem), hogy sok mindentől megfosztott, akár véglegesen is, amiről nem én tehettem, csak és kizárólag egy beteg ember elméje, tettei. Nem lett gyerekem, családom, pedig a szívem, személyiségem lehetővé tette volna. Sok olyan érzésre nem vagyok képes, vagy csak hosszú tanulás után, ami egészséges környezetben magától érthetődő (öröm, büszkeség…). De majd erről is bővebben írok.
“Én a páciens” sok sok éven keresztül alakult. Mondhatná valaki, hogy miért foglalkozik valaki ennyit önmagával? De ezt nem jókedvében csinálja az ember. Ha valaki kisgyerek kora óta küzd azért, hogy ő “nem annyira rossz”, az állandó személyiséget érintő támadással, de valahol belül érzi, hogy nem igaz az a kép amilyennek őt a közvetlen környezete vissza tükrözi, akkor nagyon nincs más választása, mint kemény munkával megismernie önmagát, mindennek nagyon kemény érzelmi vetülékével (“miért nem szerettek?”) együtt. Vagy marad a passzív elfogadás, reménytelenség, alárendelődés. Nem szeretek ennyit önmagammal foglalkozni, nekem a világ az emberek megismerése, felfedezése mindig csalogatóbb volt.
Bátorságom viszont össze kell szednem ehhez, merni láthatóvá válni, merni felvállalni, hogy akár támadások fognak érni. Ezt a blogot egy olyan önvallomásnak szánom, amiből talán sokan meríthetnek, és én is. Közben rá kell jönnöm, milyen bátor is voltam, vagyok, hogy annyiszor felvállaltam magam (a tökéletlenségemmel együtt), hányszor mertem rosszul dönteni akár, de mindvégig hű tudtam maradni önmagamhoz, amit legbelül éreztem, hogy én vagyok. Bátor, őszinte voltam az önismeretben, kapcsolataimban, munkámban.
Én, a páciens 
Hozzászólás