Én, a páciens

Ajánlás:

Anyukámnak ajánlom könyvem / blogom. Ha ő nem lett volna, akkor valószínűleg soha nem jutok el azokra a következtetésekre, ahova ma eljutottam. Az alatt a nyolc év alatt míg kórházban volt, megélhettem Anyukám tiszta szeretetét és számomra akkor igaznak vélt őszinte szerelmet akkori szerelmemmel, majd mindkettő majdnem egyidejű elvesztésével a totális krízist. Ha anyukám nem lett volna, akkor még annyira sem lennék egészséges, amennyire ma az vagyok.

Ez az én történetem és talán kicsit az övé is. Nem hagyom el azt az utat, amin mindig is jártam, hogy megtaláljam valódi önmagam és amennyire lehet kiismerjem magam azokban a kapcsolatokban, amik körülvettek, manipulációk, illúziók, hasítások között. És hogy bízzak a jövőben, hogy ennek van értelme, hogy csak így érhetem el azt a másoknak akár evidens létet, ahol egészséges kapcsolatokat tudok kiépíteni. Remélem büszke lennél rám. Köszönet érte neked!

Bevezető

7-8 éves lehettem, amikor életemben először jártam pszichiátrián. Egyedül voltam, anyukámhoz mentem. Tudtam, hogy ott van, de nem tudtam miért. A kórházzal szembeni iskolába kellett mennem délutáni foglalkozásra, elmenve a zöldséges mellett felragyogott a szemem: „narancs!”. Boldog voltam, a kis zseb pénzem nálam volt, vettem és azt terveztem beviszem neki (akkoriban csoda számban ment, ha valahol volt narancs). Elképzeltem mennyire fog örülni neki. Sokkal később tudtam meg, hogy nem szereti a narancsot, de egy gyerek már csak ilyen, amit ő szeret, azt szereti más is. Nem tudtam, hogy gyerek nem mehet be egyedül a kórházba, főleg pszichiátriai zárt osztályra vagy hogy ez akármilyen veszélyt jelenthet nekem. Vittem, mosollyal, hogy örömöt szerzek anyukámnak. Beengedtek minden szó nélkül. Végig sétáltam egy óriási, fehér ruhás férfi mögött, a fehér, zárt rácsokon keresztül, megvárva, hogy nagy kulcsával egyenként kinyissa majd mögöttünk bezárja a rácsokat, végig mentünk hosszú, óriási, zsúfolt hálótermeken, ahol minden ágyon nők feküdtek.

Csak halványan emlékszem arra, hogy féltem, riasztó volt a kinézetük, a tekintetük, és talán az, hogy anyukám is itt van, ezek között az emberek között, veszélyben éreztem őt. Végül egy kisebb fehér sarokszobába kísért, megláttam anyukám. Mai napig előttem van a szoba, a fehér falak, a négy vaságy, anyukám a rácsos ablak alatt feküdt mikor beléptünk. Meglepődött és boldog volt, ahogy meglátott. Ha felidézem, minden részletre emlékszem, az aggódásra is az arcán, de akkor tudatosan nem vettem észre, a saját boldogságommal voltam elfoglalva, hogy ott vagyok vele. Évtizedekkel később mondta, az tartotta életben, hogy akkor bementem hozzá, meg akart halni. Ma már tudom mit jelent ez, akkor fogalmam nem volt, nem tudtam semmit a lelki fájdalmairól, a menekülési vágyairól, kilátástalanságáról, semmiről, gyerekként csak a szenvedéseit, őrlődéseit, dühét láttam. Láttam, amikor ivott, láttam a végeláthatatlan cigarettázását, reménytelenségét, ahogy napokra egyszer eltünt és kiderült a Keletiben ült, vagy egy hétig étlen-szomjan ült a szoba közepén, azon gondolkozva mit tegyen. Később a tompaságát, apátiáját, és időnként megjelenő újabb és újabb harcát apukámmal.

Azt követő években még volt egy-egy pszichiátriai befekvése, mindig ugyanazzal a forgatókönyvvel. Viták, őrlődés, reménytelenség, önpusztítás, pszichiátria. Majd egy pszichiáter felajánlotta a „szert”, amit 40 éven keresztül kapott, és anyukám teljesen eltűnt, nem a szó szoros értelmében, hanem áttételesen. Be volt nyugtatózva, távol került tőlem. Havonta házhoz jött a pszichiáter, és a „szer”, az injekció, ami nyugiban tartotta, így nem volt igazán jelen semmiben, nem vitázott, eltűrt mindent. Nem tudtuk mi baja van, diagnózisról szó sem volt, azt sem tudtuk mi az. Titok övezett mindent.

Időnként felmerült, majd később konkrétan is elhangzott apukám szájából, hogy miattam történt minden, „rossz voltam”, miattam vitáztak, anyukám pedig nem tudott engem „megnevelni”. Később más magyarázat is született apukámtól, abban anyukám volt a “hibásan működő” anya, aki a két gyereke között nem tudta megosztani a szeretetét. Anyukám időnként engem kért, hogy segítsek neki, hogy ne kelljen kapnia a “szert”, hogy leállítsák (mint mindig elmondta „nem velem van baj, hanem apátokkal”), de én gyerek voltam, erővel nem rendelkeztem, hogy apámmal szemben tudjak képviselni bármit is. Nem értettem semmit, nem tudtam hol az „igazság”, de valahol éreztem, hogy amit hangoztat, igaz. Hiszen én is érzékeltem apukám kegyetlenségét, érzéketlenségét, megalázásait… Azt sem tudtam, hogy anyukám támaszának lenni nem egy 8 éves gyerek dolga. Az hogy közben velem mi történt, az senkit nem érdekelt (anyukám csak “kimenteni” akart sokszor apukám kegyetlenkedéseiből, de erővel nem rendelkezett ehhez).

Apukámat akkoriban teljhatalmúnak éltem meg, akinek mindenre van befolyása, és mindig ott van és az van, amit ő tart jónak, a helyes útnak, kitart azért tűzön-vízen és embereken át. Nem láttam át, hogy hogyan manipulál, hibáztat, ferdít el igazságokat, hogyan állítja be magát mártírnak, minket, másokat hogyan szégyenít meg folyamatosan, hogyan szeparál el mindenkit a szeretteitől, hogy gaslightingol, foszt meg mindenkit az egészséges észlelésétől, érzéseitől, hogyan projektálja saját belső világát a közvetlen közelében élőkre… etc. Olyan erővel, és érzelem mentesen mondott mindent, hogy az ember elhitte, hogy nála van az igazság, a realitás, az erő, a hatalom, ami mindenre kihat, elhittem, hogy ő az, aki „rendben van”, mert ő nyugodt és kimért, és barátai is vannak, mindenhol a családon kívül csak szeretik. A föld úgy forgott, ahogy ő mondja. De nagyon sokszor elöntött a szégyen (másodlagos szégyen), ahogy viselkedett. Mindig éreztem, hogy ez nem ok.

A családtörténetünk mindig hamis család-narratívában volt előadva apám részéről, ami egy hamis család tudatot épített ki bennem, amiben, ha én jelen vagyok, akkor minden paradicsomi állapotot tönkre teszek, az én érthetetlen viselkedésemmel, amibe én vagyok a “fekete bárány“. Nélkülem megszünik minden rossz a családban, nyugalom és boldogság van. De valóságban nem így volt. Aki a repedésekről tudott volna beszélni valakinek is a családon kívül az el lett lehetetlenítve, anyukám pszichiátrián végezte mindig, vagy aktuális segítsége és közé mindig kakukkként betelepedett apukám. Engem pedig jó messzire küldtek, száműztek az “édenből” 14 évesen.

Szóval eltelt 40 év és anyukám egy-egy időskori szervi probléma után bekerült másodszorra kórházba nátrium hiánnyal, akkor lehetett 73 éves, és soha többé nem mehetett már haza a saját (!) lakásába, 8 évig volt ott. De, sikerült “megszabadulnia”, és közösen megteremthettük azokat a pillanatokat a kórházban, amik emberileg tartalmasak voltak, és ahol a „kakukktól”, aki mindig mindenkit kitúrt, meg tudtunk szabadulni. Sikerült saját időkre szert tennünk. Valamilyen szinten hálás vagyok, hogy így történt, mert kaptam egy anyát, akit korábban sose ismertem. Megismerhettem valódi énjét, amit valahol sejtettem, és hálás vagyok, mert sikerült sok mindenre rájönnöm, amit addig csak megérzés volt. Boldog volt és én is. Mindketten rátaláltunk önmagunkra egymásnak adott szabadsággal, szeretettel. Megismertem az anyukám, akinek olyan humora volt, mint senkinek, huncut volt (és ebben egymásra ütöttünk), tűhegy pontosan asszociált, aki tudott érzelmi biztonságot, megértést és empátiát nyújtani, aki nem volt tévedhetetlen, tanácsai csak olyan tanácsok voltak, mint bármely anyáé. Hétköznapi, reális, valóságos anya volt, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok, hibáimat megértéssel fogadta (benyugtatózva is, némán és láthatatlanul is ilyen volt). Pszichológiai értelemben jó anya volt, ha nem is tökéletes.

Sokkoló felismerés volt a halála után, hogy 50 éven keresztül ellopták tőlem az anyám, és tőle a gyerekét, engem.  Halálát természetesnek éreztem, de az ellopott éveket, és „ellopott anyámat” megbocsájthatatlannak élem meg. Apám elvette tőlem az egészséges, érzelmi biztonságot, önértékelést, amit anyukám sokkal inkább képes lett volna megadni, mint apám, a saját hasított világából született kivetítésekkel, amilyennek engem látott, ahol minden negatív, rossz… stb. De nem csak engem látott és kezelt ez alapján, anyukám, nővérem is, csak más-más előjellel.

Korábban, kb. 20 éve már a tanulmányaimból rájöttem, hogy apám (NPD) Nárcisztikus Személyiség Zavarban “szenved” (láthatóan nem szenved!), de mindig úgy tekintettem rá, mintha rám nem hatott volna, hogy én erős voltam, “tudtam kezelni belül”, de ez nem így volt. Mindig anyukám megvédésén volt a hangsúly, parentifikált gyerek is voltam egyben, így természetes volt, hogy én játszom el az előbástyát, a felnőttet, nem érezve és nem törődve azzal, hogy nekem is mély sebeim vannak apámtól. Ha tudtam is róluk, érzelmileg nem jött elő a krónikus önértékelési deficitem fájdalma, hogy bármit is csinálok az életben amire büszke lehetnék, nem tudom, nem élhetem meg azt büszkén, a büntetéstől, elutasítástól, kirekesztéstől való félelmem, háttérbe húzódásom, saját érzéseim folyamatos megkérdőjelezését, a félénkségem, és a dolgok agyongondolása, az állandó kognitív disszonanciában való örlődésem és ma már erős szociális szorongásom…etc. Mindről már évek óta tudtam, dolgoztam is rajtuk, de érzelmi fájdalma fedve maradt. Jelenleg, hogy lassan sikerült feltárnom gyerekkorom sebeit, eljött a pillanat anyukám halálával, hogy azok érzései is megérkeztek. Nem kértem, nem akartam tudni, érezni, mert kimondhatatlanul fájdalmasok. A kislány sír belőlem azokkal a könnyekkel, amiket kislányként, akkor nem sírhattam el.

Olyan érzés magamra tekinteni, mint kislányra, hogy látom azt a nagyon energikus, huncut, vidám, az életnek örülni tudó, a világot izgalmas felfedezésnek látó, nyitott, vicces, bohóckodó, szabad kislányt, akit belenyomorítanak egy satuba. Régen Kínában elkötötték a kislányok lábát (Lótuszláb), 6 éves korban kezdték, hogy később nőként majd tetszenek a férfiaknak, hát valami ilyen érzés, csak a lélek elkötéséről szólt, és nem azért, hogy majd tetszek, hanem hogy az apám elképzelt világképébe, “színházába” illeszkedjek. Gyerekként nem is vettem észre, hogy mennyire fájdalmas, amit velem művelnek, ahogy lelkem folyamatosan „elkötik”, és ezzel együtt a jövőm is, nem gondolva arra, hogyan tudok majd „járni ezeken a lábakon”.

De a fájdalomtól nem lesz különleges a történetem. Miért is írom ezt a könyvet. Egyrészről azért, hogy a saját esetemen keresztül bemutassam mind a Nárcisztikus Személyiségzavart, de főleg azért, hogy milyen hatásai vannak, lehetnek azokra, akik egy ilyen környezetben nőnek fel. Kitérek majd olyan hatásokra is, amik nálam szerencsére nincsenek, és megpróbálom megindokolni azt is miért. Talán azért is írom, hogy akik személyesen nem is érintettek, azoknak is megmutassam azt, hogy amennyiben csak az NPD személy szájából hallják egy ember (gyerek/pár) személyiségrajzát egy családban, és nem is akarják valóban megismerni azt a személyt, hogyan hagyják magára a „fekete báránynak” kiszemelt családtagot, a traumatizált félt, legyen az egy feleség vagy gyerek.

Minden ilyen traumát átélt ember áhítja az igazságot, jóvátételt, de mostanra rájöttem, hogy soha nem kapom meg. Sem érintettektől, sem a világtól, sem kapcsolattól, sem baráttól. Ahogy Szabó Magda írja: „Én nem bírom megadni neked, amivel az élet tartozik!”. De azokkal, akik érintettek az együttérzés és a bíztatás, hogy “lehet másként”, mégis valamilyen fajta jóvátétel lehet.